Mission 001- 10. rész [END] /C.A.P/

/Ésss *dobpergés*, sikerült befejezni :) Remélem, hogy tetszeni fog. Írjátok meg, hogy milyennek találtátok. (tényleg nem ilyenre terveztem az egész történetet, és sokszor én sem tudtam, hogy hova tart, de remélem így is elnyerte a tetszéseteket!) Jó olvasást :)/

10. rész

Három hónap múlva

- Hae Ra, komolyan meddig akarod ezt csinálni?

- Ameddig jól esik!- vontam meg a vállamat, és nekiálltam, hogy kiöntsem a kért rövidital mennyiséget az előbbi vendégnek, és elé tettem.

- Nem hiszem el, hogy neked ez jól esik!- csóválta a fejét Rokhyun, aki szinte minden estéjét bent töltötte a bárban, ahol már majdnem három hónapja dolgoztam.

- Miért nem?- könyököltem a pultra- Nézd. Kirúgtak a rendészetiről. Év közben nem mehetek másik egyetemre. Mégis, mit vársz? Ide felvettek, én meg örülök neki!

- De ez a hely olyan…

- Olyan milyen?- vontam fel a szemöldököm.

- Mindenki téged bámul, és…

- Jaj, Rokhyun- nevettem fel- Azt hiszed nem tudnám megvédeni magam, ha bármi is történne? Ne felejtsd el, én voltam a legjobb a csoportban.

- Hogy tudnám elfelejteni… - motyogta, elnézve egy másik irányba- Amúgy- folytatta- Ő… C.A.P… szóval…

Megdermedtem, és megállt a kezembe a rongy, amivel pont egy kis pohárkát törölgettem. Nem kellett volna ezt kimondani. Minden egyes nap igyekeztem elfelejteni, kitépni az emlékemből azt az embert. De Rokhyun eszembe juttatta azt az estét. Eszembe jutott, hogyan ugrott elém, hogy engem megvédjen. És őt érte a golyó.

Hae Ra… Én is szeretlek!

Mikor visszanyertem az eszméletemet, három hónapja, egy kórházi ágyon feküdtem. Minden fehér volt, ez volt az első, ami feltűnt. Először azt is hittem, hogy meghaltam, mert a fejem majd szétesett, hirtelen azt sem tudtam, mi történt. Igyekeztem felkelni, de csövekhez voltam kötve. A csuklómon kötés volt.

Hogy kerültem ide?- ez volt az első, ami eszembe jutott. Aztán szépen lassan beugrott minden. Mi történt…

- Min Soo…- motyogtam magam elé, majd egyszerűen kitéptem magam a csövek fogságából, és bár bizonytalan lábakon, de kirontottam a szobából, ahol eddig egyedül voltam. Az ajtó előtt Rokhyun ült, tenyerébe temetett arccal. Az ajtónyitódásra felnézett, és rám pislogott.

Csak mert nem lehet
eltekinteni attól, hogy
milyen kis cuki :)

- Hál’ Istennek felkeltél!- mosolyodott el, és időt sem hagyva, szorosan magához ölelt- Aggódtam érted…. nagyon. Olyan bolond voltál tegnap. Ez az egész felfordulás…. nem hiszem el, hogy a te hibád volt!

- Rokhyun…- néztem fel rá nagy szemekkel- Min Soo…?

Féltem a választól. Nagyon is. De tudnom kellett, még ha a szívem ezer darabra törik is.

- Min Soo... Most műtötték meg, reggelre. Még nem tért magához, de már túl van a kritikus állapoton. Nagyon hosszú műtétje volt…

Erre a földre estem, a lábaim nem bírták tovább.

Hát életben van. Nem halt meg!

Megkönnyebbülésemben könnyeim elkezdtek folyni. Él!

- Oda akarok menni hozzá!- mondtam, mikor Rokhyun felsegített a földről.

- Rendben- bólogatott a fiú, és kezdte volna mutatni az utat, de megfogtam a karját.

- Rokhyun… sajnálom a tegnapit. De te voltál az egyetlen, akinek szólhattam. Nem akartalak belekeverni. De… ha baj van, úgy tűnik, csak rád számíthatok- lehajtottam a fejem.

- Rám egész életedben számíthatsz majd. Mint a legjobb barátod. Sem több. Sem kevesebb. Oké, csajszi! Nézzük meg a herceget!

Mosolya a régi volt. És én hálásabb nem is lehettem volna.

A folyosó másik végére vezetett, és ott megállt egy ajtó előtt, és intett, hogy menjek be. Ő leült a váróban addig.

Bang Min Soo. Ez volt a kis táblára írva. Bekopogtam, de nem jött válasz. Óvatosan lenyomtam a kilincset, és senkit nem láttam a kórházi ágyon fekvő fiún kívül. Közelebb sétáltam. Arcát több helyen ütések nyoma, és karcolások csúfították. De a tény, hogy mellkasa fel-le mozgott, nekem elég volt a boldogsághoz.

- Köszönöm- simítottam meg a kezét, nem törődve a ténnyel, hogy nem hallhat engem- De soha többet ne keverd magadat bajba miattam. Annyira sajnálom. Remélem, hogy hamar magadhoz térsz. Vajon, tényleg szeretsz engem?

Elgondolkozva néztem a békés arcát, és leültem az ágy szélére.

- Én szeretlek téged. Remélem, hamar felkelsz, és akkor… akkor talán... el tudom ezt neked mondani rendesen is...

Hirtelen megfontolásból az ajkához hajoltam, és nyomtam rá egy puszit.

Torokköszörülés zavart meg, mire rémülten leugrottam az ágyról, és megfordultam. Az ajtóban Bang igazgató állt, és elég ellenségesen nézett rám.

- Szereted a fiamat?- kérdezte tárgyilagosan. Meglepődtem.

- Igen- hajtottam le a fejemet- De tudom, hogy hibáztam. Az egész tegnapi… az én hibám volt.

- Igen, a te hibád. Igaz, senki nem halt meg közülünk, és sikerült a WIND-nek is véget vetni. Min Sok csoportvezető pedig már a bíróságon van. Jó sok év szabadságvesztést fog kapni. Talán más esetben, még kitüntetést is kapnátok ti ketten. De a tényt, hogy meg volt a lehetőségetek elárulni az igazat, de ti hamisan vallottatok... Nem akarok nagy ügyet kavarni az egészből. Nem akarom, hogy a sajtó megtudja az igazat. Így egyszerűen akarom megoldani. Ha igazán szereted a fiamat, akkor el kell hagynod az akadémiát, és meghúznod magadat. Akkor az ügy elfelejtődik. Min Soo maradhat a helyén, mintha semmi nem történt volna.

- Köszönöm- sóhajtottam megkönnyebbülten.

- Mit köszönsz? Most rúgtalak ki az akadémiáról. És most arra is megkérlek, hogy ne találkozz többet a fiammal. Nem örülnék, ha egy ilyen lánnyal lenne. Inkább ne keverd többé bajba. Hagyd, hogy elfelejtsen.

- De…

- Nincs de… ebben az esetben nem visszük bíróság elé az ügyet. Kérlek, tartsd titokban te is a történteket. Így mindenki biztonságban lehet.

- Értettem- hajtottam le a fejemet nehezen. Én sem akartam felfordulást- Én reméltem… hogy egy nap nyomozó válhat belőlem. Úgy éreztem, meg lenne hozzá a tehetségem. És motivált voltam. Nem is tudom, mit gondoltam… De... elfogadom a döntését. Ígérem, nem keresem fel többet a fiát. De még egyszer látnom kellett. Örülök, hogy fel fog épülni. Akkor…- fejet hajtottam, és elsétáltam mellette, ki az ajtón. Ki az életükből. Majd vissza sem nézve sétáltam a folyosón. Előre, azért, hogy sikerüljön elfelejtenem a férfit, akit… akit akaratom ellenére szerettem meg.

Még aznap elhagytam a kórházat, és kiköltöztem a kollégiumból. A bátyámhoz költöztem, de nem akartam, hogy ő tartson el. Neki amúgy elmeséltem az egész történetet, és megértett. Ismerte Min Soo-t, és felajánlotta, hogy elmeséli majd, hogy mi van vele, ha érdekel, de én csak a fejemet ráztam. Ha felőle hallanék, nem tudnám elfelejteni. A telefonszámomat is megváltoztattam, ne zavarjon a régi életem.

Dolgozni kezdtem abban a bárban. Ami amúgy nem is volt rossz hely. Gangnam-ben volt, elég elit helyen. Jól is kerestem. Addig, ameddig kitaláltam, mit akarok, addig jó volt. Sok energiámat lekötötte. De hiányzott a suli. Bár Rokhyun mindig mellettem volt. Mint barát. És semmi több. Ő volt a vigaszom az egészben.

Most, hogy újból szóba hozta a fiút, ismét feltörtek az emlékek.

- Ne hozd szóba, kérlek!- mondtam érzelem mentesen.

- Még mindig szereted…

- Próbálom nem szeretni. Azóta nem is láttam.

- Egyszer biztosan látni fogod.

- Addigra immunis leszek ellene. Hidd el, csak idő kell- mosolyodtam el kényszeredetten.

- Ahogy gondolod. Ezt neked kell tudni... De nekem most mennem kell. Polgári jogból kell beadandót írni…

- Menj csak… most nem irigyellek- intettem neki, mire csak sóhajtott egyet, és egyedül hagyott. Kénytelen voltam ezentúl a munkámra koncentrálni. Megint hajnalig kellett bent maradnom.

11 felé járhatott már, mikor ismét sokan jöttek, és elég sok munka adódott. A másik lány a pultban, még nálam is elfoglaltabb volt, így, mikor egyszer a raktárból hoztam ki olyan alkoholt, ami már elfogyott a pultban, akkor odaszólt hozzám.

- Át tudod venni azt a párt akik a pultnál ülnek?

Épp háttal voltam, kipakolva az üvegeket.

- Pillanat!- mondtam, majd mikor végeztem, megfordultam, hogy a vendégekhez forduljak. De mikor megláttam, hogy kik azok, a szemem elkerekedett, és torkomon akadt a : Jó estét, mit adhatok? kérdés. Min Soo és Sung Mi nyomozónő ült velem szemben. Az ő szemük is tágra nyílt engem látva.

- Hae Ra…- motyogta C.A.P pár pillanat múlva- Te meg hogyan…?

- Mit hozhatok?- kérdeztem rekedt hangon, félbeszakítva őt. Nem akartam újra látni. Akkor kezdhetem újra az egészet. Hisz még mindig ugyanazt éreztem iránta. De nem engedhettem meg magamnak. Bang Igazgató ezt világosan elmondta.

- Két whisky lesz- mondta Sung Mi, megmentve a helyzetet. Most az egyszer hálás voltam neki. Ugyanakkor utáltam. Most randiznak? Vagy mi? C.A.P most őt csókolja úgy, mint engem? Őt szereti? Féltékeny voltam. Legszívesebben kirohantam volna az épületből.

Miközben a whisky-t öntöttem ki, éreztem, hogy remeg a kezem, és vigyáznom kellett, hogy ki ne öntsem. Mit csináljak? Mit csináljak? Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar viszontlátom.

- Tessék!- tettem le eléjük az italt, magamra varázsolt mosollyal.

- Hae Ra! Az ég szerelmére!- csattant fel Min Soo- Ezért hagytad ott az akadémiát? Hogy most ezt csináld?

Otthagyni? Engem kicsaptak… Ah, hogy ezt neki másképp mondták? Legalább utánam kérdezett. Ez kedves.

- Rájöttem, hogy nem nekem való. Min Sok csoportvezető esete rádöbbentett, hogy senkiben nem lehet megbízni. És ez kiábrándított a rendőrökből és nyomozókból.

- De egy szó nélkül elmentél… azt vártam, hogy legalább…

- Mit vártál?- kérdeztem kicsit ingerülten én is. Nem akartam most ezt ilyen közönség előtt megbeszélni- Hagyjuk ezt, jó? Örülj neki, hogy neked legalább nem kell most mellettem állnod- morogtam.

- Ezt hogy érted?- vonta össze a szemöldökét.

- Felejtsd el. Apádnak köszönhetően nem lett belőle baj.

- Az apám…

- Min Soo… hagyd őt, ami volt, az elmúlt!- karolt bele a nyomozónő- Igaz?- mosolygott rám, de láttam, hogy nem őszinte a mosolya.

- Így van. Bocsássatok meg, nagyon sok a vendég, és ki kell őket szolgáljam!- hajoltam meg egy kicsit, és arrébb mentem a pultban. De nem tudtam koncentrálni. Magamon éreztem a tekintetét. Ezért örültem, mikor fél óra múlva leváltottak, és bemehettem hátra, a mosogatós részre. Általában utáltam azt csinálni, de most örültem, hogy nem kell előtte lennem. Nem sokon múlt, hogy vissza tudjam tartani a könnyeimet. Miért kellett ilyen hamar újra látnom őt? Ráadásul egy nővel?

Miért kellett így látnia engem?

Nem is jöttem elő, egészen a műszak végéig, mikor zárt a bár. -addigra az is kiürült. Remélni mertem, hogy C.A.P ezután nem fogja felkeresni ezt a helyet. Fáradtan öltöztem át, és felvéve táskámat, kisétáltam a hátsó ajtón. Hajnal volt, de még mindig voltak emberek az utcán. Nem lakott a bátyám messze, gyalog 20 perc volt, így afelé indultam el.

De a járdán, a bár előtti padon megláttam egy alakot ülni. Ahogy felismertem, legszívesebben hátat fordítottam volna, és elfutottam volna messzire. De ő is észrevett, és azonnal felém sétált. Ezúttal nem volt hova menekülnöm.

- Miért vagy itt?- kérdeztem C.A.P -et.

- Téged vártalak- válaszolta egyszerűen.

- Késő van…- motyogtam.

- Nem érdekel. Beszélni akartam veled.

- Mondd!- mondtam. Hisz akkor talán hamarabb megszabadulhatok.

- Légy őszinte! Mi történt igazából? Mikor felébredtem, az apám azt mondta, mikor rólad kérdeztem, hogy annyira megijesztett az az este, hogy otthagyod a sulit, és meghagytad, hogy senki ne keressen téged onnan soha többet. Ezerszer próbáltalak hívni, de megváltoztattad a számodat. Hiába vagyok nyomozó, nem találtak sehol sem. Tudod, mennyire össze voltam zavarodva? Nem is érdekelt, mi van velem?- csattant fel.

- Gondolom meggyógyult a sebed. Bolond voltál, hogy elém ugrottál…- fordítottam el a fejemet.

- Csak ennyit tudsz mondani?- hitetlenkedett, karjait széttárva.

- Igen. Neked menni kéne már, a barátnőd biztosan vár.

- Barátnő? Sung Mi még mindig csak a munkatársam, és sosem lesz több. Nem megmondtam világosan, hogy kit akarok?- fogta meg az államat, hogy maga felé fordítson. Megállt bennem a levegő.

- Min Soo…- hunytam le a szememet, hogy ne kelljen rá nézni. Nem a barátnője? Engem akar?

- Nyisd ki a szemed. Ne menekülj el. Könyörgöm. Azt hittem, hogy te is így érzel. Tévedtem?

Végre ránéztem. Arca közel volt az enyémhez. Meg akartam csókolni. De nem lehetett. Nem tehettem meg. Egyre jobban ideges lettem. Nem bírtam magamban tartani tovább.

- Szerinted?- kérdeztem idegesen- Szerinted mi történt egész pontosan? Szerinted ott akartam hagyni az akadémiát? És téged? Szerinted miért hoztam ekkora áldozatot? Csak is miattad! Szóval, ha kicsit is értékeled a dolgot, akkor most hagyj békén.

Mire rájöttem, hogy mit is mondtam, már késő volt. Nem tudtam visszaszívni.

- Hogy mi?- nyílt tágra a szeme- Te miattam tetted? Ez… az apám műve?

Gyorsan kapcsolt. Én meg igyekeztem kimagyarázni a dolgot.

- Nézd, Min Soo… így volt a legegyszerűbb. Így semmi bajod nem lett. Az apád úgy tudja, hogy én voltam az egész kitalálója, ezért kellett nekem eljönnöm. Nem is kell tudnia az igazat. Rendben? Te maradhatsz továbbra is az Örsön, én pedig…

Nem tudtam tovább mondani, mert idegesen megragadta a vállamat.

- Az apám egy idióta. Megfosztott attól, amit a legjobban akartam. Három hónapon keresztül azt hittem, hogy te léptél le egy szó nélkül. Erre ő rúgott ki? Hae Ra… el kellett volna mondanod… Aggódtam érted…

- C.A.P… éppen ezért kell hagynunk a dolgot. Felejtsük el egymást…

- Te el tudsz felejteni?- kérdezte ingerülten, mire szorosan lehunytam a szememet, és mellkasára támasztottam a fejemet.

- Hogyan tudnálak?- suttogtam, mire körém fonta a karjait, fejem búbjára támasztva az állát.

- Milyen régen várok arra, hogy ezt nyugodtan megtegyem. Nem érdekel, az apám mit mondd. Akkor is szeretlek.

- Hogy mi?- azt hittem, rosszul hallok.

- Szeretlek! És ezt elmondom az apámnak is. És megkérem, hogy visszahelyezzenek az akadémiára…

- Te sem tehetsz meg mindent.

- De érted igen- söpörte ki a szememből a hajszálakat, ezzel megbabonázva, és lassan közelebb hajolt ajkamhoz. Már hagytam volna neki, hogy megcsókoljon, mikor rájöttem, hogy ez nem helyes. Elfordítottam a fejemet.

- Igen, veled akarok lenni, de nem akarok az apáddal összetűzésbe kerülni. És nekem fontosabb az, hogy ne legyen semmi bajod, mint hogy önzően magamnak akarjalak…

- Megoldható…- sóhajtott egyet, ajkába harapva hajába túrt, és elengedett.

Elővette a telefonját, és tárcsázott. Megdöbbenve néztem rá. Most mégis, mire készül?

- Áh, apa. Bocsi, hogy ilyen későn hívlak. Igen, emlékszel Park Hae Ra-ra?.. Igen, az igazság az, hogy az a lány hazudott neked. Az egész nem az ő hibája volt. Én mondtam, hogy csináljuk. Én akartam eltitkolni mindenki elől. Csak engem védett azzal, hogy magára vállalta. Szóval, ha nem akarod, hogy ezt kitálaljam a sajtónak, akkor áldásodat kell adnod arra, hogy a barátnőm legyen. Holnap beszélünk!- majd választ sem várva, letette.

- Te megőrültél?- néztem rá rémülten.

- Igen. Megőrültem- mondta dühösen- Mert elegem van, hogy ilyen szappanoperába illő okok miatt nem lehetek veled. Nekem ne mondja meg senki, mit csináljak!- majd megragadott, és magához húzva, ajkait enyémre nyomta. Ismerős érzés, ismerős pillangók a gyomromban. Imádtam, mikor ilyen szenvedélyes volt. Így azonnal visszacsókoltam, és erősen belé kapaszkodtam. Különben a lábaim nem bírták volna. Nem volt túl hosszú, de annál intenzívebb.

- Szóval fogadd el a helyzetet, hogy a barátnőm vagy!- morogta, mikor elvált tőlem, és mélyen a szemembe nézett.

- Meg sem kérdezted!- húztam fel az orrom.

- Azért mert te csak egy közlegény vagy még. Mert elérem, hogy visszavegyenek az akadémiára, hisz apám túlságosan szeret engem ahhoz, hogy elveszítsen. Így meg a felettesed leszek megint. Szóval követned kell a parancsaimat- vigyorgott rám.

- Micsoda paraszt…- morogtam az orrom alatt.

- Hallottam- pöckölt homlokon- Jó, legyen. Azt megengedem, hogy behajtsd rajtam az ígéretem, miszerint elveszem a szüzességedet…

- Hjá!- ütöttem egyet a vállára a kis táskámmal- Hihetetlen vagy. Hogyan is szerethettem beléd?

- Úgy, ahogy én beléd- fonta össze az ujjainkat- Többet ne merd elereszteni. Értetted? Vagy nyomkövetőt szerelek beléd! De valamire kíváncsi vagyok. Első nap megkérdeztem: Ha én most egy rossz-fiú lennék, és az életedet akarnám, de téged elbűvölne az arcom, mit tennél? Erre azt mondtad, „átrendezném az arcodat, hogy kevésbé találjam vonzónak. De be kell valljam, nekem kevésbé jönnek be az ilyen macsó majmok, mint a többi lánynak”.- utánozta lányos hangomat szórakozva- Most mit tennél?

Pár pillanatig elgondolkoztam, majd lábujjhegyre álltam, hogy megcsókoljam. Elválva tőle rámosolyogtam, és felmutattam összefűzött kezünket. Nem volt kérdéses a dolog.

- Ha te egy rossz-fiú lennél, akkor érted átállnék a rossz oldalra.

[VÉGE]

Mission 001- 9. rész /C.A.P/

/Halihó! Most tudtam egy kicsivel a megszokott előtt hozni a történet utolsó előtti részét, már tényleg csak egy van hátra. Nem terveztem ezt a történetet ilyen hosszúra, de így alakult. Nem mondom, hogy nem így volt a fejemben a sztori, de még én is meglepődtem rajta... Van az úgy, hogy a történet írja magát, én csak eszköz vagyok. Remélem az utolsó részt még lesz kedvem megírni a jövő hét elejére, csak sajnos tényleg sok a dolgom mostanában, ritkán van időm. De azért mindent megteszek :) Az utolsó rész után akkor vagy Niel-es, vagy Changjo-s történetet fogok írni, hogy pontosan melyiket, ezt majd... ahogy a sors hozza, amelyikükre az adott pillanatban jobban fanolok :D/

9. rész

Tehetetlenül vergődtem a bilincsben, könnyeim patakzottak az arcomon, a dühtől, a fájdalomtól, az félelemtől. A kezemet már szinte véresre horzsolta a fém, de a csuklóm még mindig nem fért ki rajta. És a kormány sem akart a helyéről kiesni.

Egyre jobban felhergeltem magamat, már gondolkozni nem tudtam tisztán. Min Soo… baja lesz. Mi van, ha kinyírják? Azt nem tudnám elviselni! Szükségem van rá! Meg kell, hogy védjem.

Nyugodj le Hae Ra! Gondold át, hogy mit tehetsz. Mi a legjobb, amit ebben a helyzetben csinálhatsz?

A telefonom a másik ülésen elkezdett csörögni. Telefon. Igen, szólni kell valakinek.

A kezeim hátra voltak bilincselve, így azzal képtelenség volt érte nyúlni. Lerúgtam lábamról a magas sarkú cipőt, és a lábammal igyekeztem átnyúlni a kis táskám felé. Egyik lábujjamat beleakasztottam a táska szélébe, hogy kirázhassam belőle tartalmát az anyósülésre. Igyekeztem nyugodt lenni, hisz ha kapkodok, még ezt a lehetőségemet is elvesztem. Kiestek az irataim, és a telefon is. Még mindig csengett, de mihelyst meg tudtam fordítani a lábammal, a készüléket, megnyomhattam valamit, mert a csengés abbamaradt.

- Francba!- morogtam, és próbáltam közelebb húzni magamhoz. Még szerencse, hogy Min Soo hagyta a belső világítást, még ha ez kockázatos is volt neki. Vagy ezerszer végighúztam lábujjamat a képernyőn, mire az érzékelte, hogy fel akarom oldani. De végül sikerült. Remek. Egy nem fogadott hívás. Megnyitás. Most hasznát vettem, hogy néha a lábammal nyomtam ki a telefont, mikor otthon döglöttem, és nem volt kezem kézzel odanyúlni. Ki hívhatott? Ráfókuszáltam a kis betűkre.

Rokhyun…

Hogy a francba nem jutott hamarabb eszembe. Rokhyun… Most aki segíthet, az ő!

Megint bénáztam egy sort, mire végre nem kitörölni akarta a névjegyet a telefonom, hanem tárcsázni a számot. Kicsöngött.

Vedd fel, vedd fel, vedd fel!

- Hallo?- hallottam kicsit halkan, elvégre nem közvetlen a fülem mellett volt, de igyekeztem olyan közel hajolni, amennyire csak tudtam.

- Rokhyun!- a megkönnyebbültségtől, egy hisztérikus zokogógörcs tört rám.

- Hae Ra! Jesszus, mi a fene baj van?- a hangján hallottam, hogy azonnal bepánikolt.

- Segítened kell. Azonnal oda kell jönnöd, ahol vagyok. A telefonomon van beállítva GPS nyomkövető, meg tudod nézni, hogy hol vagyok. Érted? Hozz valamit, amivel el tudsz vágni egy bilincset. És valami ruhát. Egy nadrágot, egy cipőt és egy pólót. Ne kérdezz semmit, csak csináld. Nagyon szar helyzetbe kerültem. Könyörgöm, segíts nekem- sírtam a telefonba.

- Ez természetes. Még valami?- hallottam az aggódó hangját.

- Nem… vagyis… Nem tudom, mivel ártok, vagy segítek!- legszívesebben a hajamat téptem volna idegességemben, és elveszettségemben, csak ugye a kezem le volt kötve- De… hívd fel Bang Igazgatót. Nem érdekel, hogy hány óra van. Készítsen elő egy csapatot. A fia veszélyben van. De egy valamit mondj el neki. Min Sok csoportvezető ezt semmiképpen nem tudhatja meg. Mert ő a WIND besúgója. Ők is jöjjenek ide. Megteszed?

- Min Soo? Min Sok? Hae Ra, mibe keveredtél?

- Kérlek, mindent megmagyarázok, de most siess ezzel.

- Rendben. Sietek!- azzal kinyomta a telefont.

Oké, Hae Ra, nyugodj meg, nem lesz semmi gond. Gyorsan idejönnek. Addig nem lesz semmi baja Min Soo-nak. Nem fognak senkit sem megölni.

Nem tudom, meddig ülhettem ott, de éveknek tűnt. Igyekeztem arra gondolni, hogy bizony nekünk sem 10 perc volt, mire ideértünk, ráadásul Rokhyunnak még Bang Igazgatót is meg kell győznie, hogy igazat beszél. És nincs más bizonyítéka neki, mint a szava… meg az én szavam. Csak remélni mertem, hogy fia biztonsága elég fontos lesz, hogy ne merjen kockáztatni.

Végül az őrületemből autók fényszórója riasztott fel. Itt vannak. Itt vannak. Megnyugodhatok?

Valaki hirtelen hatalmas erővel tárta ki a vezető ülést, ahol ültem.

- Hae Ra! Te jó ég!- hallottam meg a legjobb barátom hangját, mire egy megkönnyebbült sóhaj tört elő belőlem.

- Rokhyun? Itt vagy?- néztem fel rá. Ő meg végignézett rajtam. Szemét lehunyta egy pillanatra, ahogy látta a helyzetemet. Nyilván elképzelni sem akarta, hogy kerültem ilyen szituációba. Majd a zsebébe nyúlt, és előhúzott egy kulcsot.

- Az igazgató adta, azt mondta, hogy ilyen kulcs nyitja a rendőrségi bilincseket- mondta egyszerűen, majd a hátam mögé nyúlt és gyorsan kiszabadított a bilincsből. Karom, ami teljesen bezsibbadt, fájdalmasan eset mellém. Éreztem, hogy valami meleg csurog le a kézfejemre. Egészen kikezdte a bilincs.

- Mi történt?- fogta meg a vállamat, hogy ne pattanjak ki azonnal. Pedig láttam, hogy a kocsi mögött ott állnak páran a csoportból, az Igazgatóval az élen. Egy egész csapatot sikerült összegyűjteni. Remek.

- Elmondom. Csak engedj el. Sietnünk kell!- és hiába neki köszönhettem az egyetlen reményemet, most mellette kislisszantam a kocsiból, és mezítláb indultam az igazgató felé, futó lépésben, és mikor odaértem, megragadtam a kezét.

- Uram, a fia… a fia veszélyben van...!- vágtam azonnal a közepébe, de nem tudtam tovább mondani, mert a férfi egy hatalmas pofont kevert le nekem, hogy a földön kötöttem ki, és éreztem, hogy felreped a szám.

Nem volt már több könnyem, hogy sírva fakadjak a fájdalomtól. Inkább csak igyekeztem felállni, de végül két kar segített ebben. Az illatból azonnal tudtam, hogy Rokhyun áll most is mögöttem.

- Ez nem Hae Ra hibája!- mondta azonnal, elég ingerült hangon. Nyilván nem tetszett neki, hogy az igazgató felpofozott.

- De az enyém!- mondtam azonnal- Én rángattam ebben bele Min Soo-t. És most az én hibámból lehet baja- néztem kérlelően a férfi kőkemény szemeibe. Úgy döntöttem, hogyha már valakinek el kell vinnie a balhét, akkor az legyen én, C.A.P maradjon ki belőle. Legalább ő maradhasson a helyén.

- Mondd, mi történt!- morogta végül az igazgató, de nem úgy tűnt, mint aki szimpátiát érez irántam. Gyorsan, amennyire a körülményektől tellett, elmeséltem neki, hogy hogyan kezdődött ez az egész. Persze, azokat kihagytam, hogy közben mennyire összemelegedtem a fiával. De az egész történetet úgy adtam elő, mintha én erőltettem volna. Mintha az én kérésem lett volna, hogy hallgassunk el dolgokat. Hogy belerángattam a nyomozófiút is. Min Sok csoportvezetőről is kitálaltam az igazságot.

- És mi erre a bizonyíték?

- Csak a szavam. De abban bízhat. Én is féltem a fiát. Én is aggódok érte.

- Ha már belerángattad, aggódhatsz is. Vegyél fel valami rendes ruhát, és mutasd az utat, hová kell mennünk!- fordított hátat, és szállt be a kocsiba. Rokhyun felém nyújtott egy kis táskát.

- Hoztam neked dolgokat, amit kértél- mondta halkan. Nyilván észrevette, hogy mennyire a padlón vagyok, és igyekezett kedvesen beszélni velem, holott a tekintetében láttam, hogy legszívesebben ő is felpofozna azért, amit csináltam. Csak ő épp nem a fiúért aggódott, hanem értem.

- Köszönöm- mondtam, majd kivettem a kezéből a batyut, és a kocsi takarásában gyorsan lehámoztam magamról azt a piros csodaruhát, és felvettem a kényelmes nadrágot és pólót, amit hozott a barátom, a cipőmmel egyetemben. A kesztyűtartóból pedig elővettem C.A.P egyik kését, és míg nem figyeltek, az övembe rejtettem.

Majd beültem az igazgató mellé a kocsiba, Rokhyun-nal együtt.

- Egyenesen kell menni, a romos gyárépületig- mondtam- Ott volt az illegális szerencsejáték rendezve.

- Mihelyst vége ennek, ugye tudod, hogy számolunk? Hogy hazudtatok, hogy titokban végeztetek akciót. Úgy, hogy te még nem is végeztél a rendészetin- morogta felém az igazgató.

- Bármilyen büntetést elfogadok!- hajtottam le a fejemet- De most meg kell mentenünk Min So…

- Miért beszélsz ilyen közvetlen hangon róla? A felettesed! Tiszteld meg őt azzal.

- Elnézést!- nem ellenkeztem. Igaza volt. C.A.P nem lehetett nekem senki másom. Csak a tanárom. Csak a felettesem. El kellett felejtenem minden mást. Hiába mondta, hogy fontos vagyok neki. Talán jobb is, ha kirúgnak az iskolából. Talán jobb is lesz, ha elmegyek. Csak adja ég, hogy még semmi baja ne legyen most.

Rokhyun észrevehette, hogy remeg a kezem, mert megszorította, és bátorítóan rám mosolygott.

Igyekeztem viszonozni, de nem ment.

Megérkeztünk a gyárépület elé. Furcsán kihalt volt az egész.

- Mondd, hogy még nem késtünk el!- motyogtam, és alighogy megállt a kocsi, ki akartam pattanni, de az igazgató megfogta a karomat.

- Miféle viselkedés ez egy nyomozó tanonctól? Hét semmit nem tanult az órán? Akárki élete is forog kockán, nem rohanhat fejjel a falnak. Nyugodjon le, Park kisasszony, vagy kénytelenek leszünk itt hagyni, nehogy bajt hozzon ránk a forrófejűségével.

- Igenis- haraptam ajkamba.

Mindenki kiszállt, még a fák takarásában, az igazgató meg kiosztotta a csoportnak a teendőket. Vagy 10 ember lehetett ott.

Meg volt, hogy ki melyik oldalról kerüli az épületet, és fedezi a kijáratokat.

De valami nem stimmelt. Már nem állt senki az ajtó előtt, és az egész kísértetiesen elhagyatott volt.

- Maguk velem jönnek, és a hadnaggyal!- mondta az igazgató, a mellette álló férfira mutatva, amit már ismertem az Örsről, elővéve a fegyverét, és a kocsiba visszahajolva, egy-egy kis revolvert nyomott a kezünkbe- Csak mert rendhagyó a helyzet. De nehogy elmerjenek bármit is rontani. Azért nem csak kicsapás, hanem komolyabb büntetőeljárás is járhat- mindig úgy beszélt, mintha az irodájában lenne. Hogy képes ilyen higgadt lenni, mikor a fia veszélyben lehet? Én képtelen lennék…

Lassan elindultunk a fegyverrel a kezünkben a raktár felé. Tudtuk, hogy ez kockázatos, hisz ha mégsem most terveznék a leszámolást a WIND-től, hanem mégis másnap, akkor lehet, hogy ismét elveszítenénk a bűnbandát, mert rájönnének, hogy valaki rájött a tervükre.

De az ajtó is félig nyitva volt, egy hang sem hallatszott bentről. A játékosok már elmehettek. De akkor…

Beljebb lökte a hadnagy a lábával az ajtót, és beljebb léptünk, nesztelenül, óvatosan. Odabent korom sötét volt. Egyikük elővette a zseblámpáját, és azzal világított körbe.

A nagyterem felé mutattam, mikor a fény felém vetült, jelezve, hogy odabent volt a játéktér.

De néma csend honolt odabent is. Valamiben megbotlottam, de két pillanat múlva odavetült a fény. És a szám elé kellett kapnom a kezemet, hogy fel ne visítsak.

Annak a férfinak a holtteste volt ott, aki a mai estét megszervezhette. Üveges szeme meredten bámult a semmibe. Ebben a pillanatban valaki felkapcsolhatta a villanyt, mert a terem világosságba merült. Láthattam, hogy a hadnagy volt. Nyilvánvaló volt, hogy már nincsenek itt, ezért nem kellett kitől tartani. De a fényben nem csak egy holttestet láthattam. Legalább négy volt. Mindegyikükön még meleg, vérző seb. Nem rég ölhették meg őket. Piros vérük befestette helyenként a padlót.

- Már mind halott!- mondta az egyik nyomozó, a testeket vizsgálva.

- Min Soo…- motyogtam, és elkezdtem körbejárni az egész termet. De ő sehol nem volt- Hol vagy?- kezdtem el remegni.

- Ha nincs sem itt, sem odakint, akkor elvihették magukkal- mondta a hadnagy.

- De hová?- suttogtam.

Nem fog adódni semmi baj, de ha esetleg mégis, arra az esetre, mindkettőnknek a telefonjába nyomkövetőt szerelek. Mi látjuk egymás helyzetét majd, és itt bent az egyik gépen is elérhetővé teszem. De ez persze nem lesz szükséges. Egyszerű óvintézkedés, felesleges formalitás.

Ahogy eszembe jutott, átkoztam magamat, amiért nem jutott korábban az eszembe. Tudtam, hogy az én GPS-em be volt kapcsolva, de kiment a fejemből, hogy a mi telefonunk még össze is van kötve ilyen szempontból. Direkt ő csinálta így. Előkaptam a zsebemből, és azonnal a helyzetét mértem be.

- Igazgató!- futottam azonnal hozzá- Ez Min Soo tartózkodási helye. Halad valamerre- mutattam a kis pontra a telefon képernyőjén.

- Induljunk, még nincsen messze. Nem tudhatjuk, hogy magától megy, vagy viszik. Elég gyorsan halad, valószínűleg valamilyen járműben van- sorolta Bang igazgató- Gyerünk!

Újra kocsiba ültünk, hogy kövessük a jelet. Közben a férfi hívott erősítést a gyárhoz, hogy kezdjék el a holttestek eltakarítását, és a terepszemlét. Hátha találnak valami nyomot még, ha esetleg mi most nem járnánk sikerrel a WIND ellen.

Egyre idegesebb lettem. A gyomrom összeszorult, ahogy a kis mozgó pontot néztem. Valamiért egyre távolibbnak éreztem. És bűnösnek magamat, amiért ismét nem tudtam nyugodtan megülni. Holott ez érte van. Miért gondolta, hogy egyedül szembe megy az óceánnal? Miért volt ilyen makacs? Miért féltett engem ennyire? Miért nem hagyta, hogy mellette álljak? Miért?

Mondd, hogy életben vagy még, Min Soo!

- Megállt!- mutattam a pontra, és közelebb hoztam a helyet, hogy lássam, mi a pontos koordinátája, és a műholdas felvétele.

- Ez a városhatáron lévő, még a háborúból megmaradt raktár. Mármint szerintem…- mutattam a többieknek.

- Igen, ez az. De minek jött ide?- mondta a hadnagy.

- Reméljük, még életben van!- mondta tárgyilagosan a fiú apja. Megijesztett.

Ismét messzebb parkoltunk le, itt már nagyobb élet volt sejthető.

Világítás szűrődött ki a rozsdás nagy ajtó mögül. De senki nem állt az ajtó előtt. Gyorsan megbeszélte a csapat, hogy ki fedez kit, mi a hátsó bejárathoz lettünk osztva Rokhyun-nal. Ahol valószínűleg semmi baj nem lesz. Elfogadtam, mert nem akartam az időt húzni. De magamban nem értettem a helyzetet, hogy miért nem mehetek én is be. Látni akartam a két szememmel, hogy a fiú még életben van. Minden bizonytalanságban töltött perc, egy átok volt.

Már vagy öt perce ott álltunk, de semmit nem hallottunk.

- Rokhyun, félek!- morogtam a legjobb barátomnak.

- Ne aggódj, nem lesz semmi baj- szorította meg a kezemet.

- Nem attól félek, hogy történik valami, hanem attól, hogy nem történik semmi. Elegem van. Látod azt az ablakot?- mutattam a földel egymagas kis ablakra alul- Simán ki lehet nyitni innen is. Olyan régi. Ez valószínűleg egy hátsó raktárba vezet. Bemegyek.

- Dehogy mész be- ragadott meg Rokhyun, mikor látta, hogy már indulnék is- Nem engedhetem. Hae Ra, nem akarom, hogy bármi…

- Rokhyun- simítottam le magamról a kezét, mire csalódottan leejtette őket maga mellé- Szeretem őt. Te nem mennél be azért, akit szeretsz?

Talán pofátlanság volt kijátszani a ki kit szeret kártyát a fiúval, főleg, mikor össze volt zavarodva az irántam érzett kicsit több, mint barátság miatt.

De ez használt. Lehajtotta a fejét, és ajkát harapdálta.

- Ígérem, hogy még fogunk együtt filmeket átszinkronizálni, órákon aludni, és nevetni együtt. Te vagy a leges legjobb barátom- felé hajoltam, és nyomtam egy puszit az arcára- Ha bajom van, azonnal jelzek valahogy. Ne aggódj!- majd megfordultam, és elővettem a zsebkést, amit még Min Soo-tól zsákmányoltam, és elkezdtem az illesztést feszegetni a kis alagsori ablaknál. Nem sokára meg is adta magát. Kiesett a helyéről. Nem volt nagy hely, de pont elég ahhoz, hogy beférjek. A raktár alja, kicsit mélyebben volt, de éreztem, hogy papírdobozokra esek. Szerencsére nem csaptam vele zajt. Volt bennük valami. Kis zseblámpám fényénél néztem meg őket. Mindben valami kis fehér por volt. ezek szerint tényleg ez a WIND főhadiszállása. Itt rejtik el az anyagot, és innen szállítják tovább. Természetes, hisz ezt a régi lelakott gyárépületet mindenki rossz ómennek tartotta, az emberek nagyon a közelébe sem merészkedtek. Jó választás.

Hangok ütötték meg a fülemet. Lassan elindultam, amerre a kijáratot sejtettem. Láthattam, egy apró fénycsík szűrődött ki alóla.

Egészen közel mentem, amennyire tudtam, de így sem hallottam rendesen. Kockáztattam, és egy aprót kijjebb hajtottam az ajtót. Hálát adtam az égnek, amiért nem nyikorgott. Így lett 3 cm hely, ahol ki tudtam lesni.

Egy nagy üres tér közepén, egy szék volt felállítva. Körülötte férfiak álltak. Közvetlen előtte, meg Lee Min Sok csoportvezető.

A székbe pedig Min Soo volt kötözve… de még életben volt. Épp az egyik férfi kevert le neki egy hatalmas pofont, ő meg köpött egyet, oldalra. Szemei szikrákat hánytak.

- Tud még valaki erről? Ezt kérdeztem- a csoportvezető olyan volt, mint amilyennek még sosem láttam. Rideg, ellenszenves, undorító. Remegni kezdtem. Ez az az ember, akiben annyi ideig megbíztam…

C.A.P nem felelt. Csak nézett rá gyilkos szemekkel.

- Így is játszhatunk. Te nem beszélsz. Akkor beszélek én. A legutóbb, ott az iratraktárba, Hae Ra-val… Oh, ettől a névtől úgy tűnik már felkaptad a fejedet. Szóval a kislány… a kedvenc tanítványom… Fájna, ha meg kéne öletnem…

- Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni, akkor…!- C.A.P hangja idegesebb nem is lehetett volna. És az, hogy éppen engem próbált védeni, a szívemet facsarta össze.

- Akkor mi lesz? Neked már nincs itt szavad. Olyat láttál, amit nem kellett volna. Ezért te már mindenképpen meghalsz. Áruld el, hogy ki tud még róla. Tud egyáltalán valaki? Amennyiben később derül ki, Hae Ra napjai meg vannak számlálva. Nem is tudom, hogy minek örülnél a jobban. Ha a kislány egyszer csak belefulladna a Han-ba, vagy valami csoda folytán eltűnne, és Kínába vinnék prostituáltnak.

Nem akartam hinni, a fülemnek. Ezt komolyan az eddigi példaképem mondta? Rólam? Engem, aki a kedvence voltam? Csak hogy szóra bírja a fiút? És hol vannak Bang igazgatóék?

- Nem tudja őt elkapni- mondta a fiú egyszerűen- Van esze nem belesétálni a csapdákba.

- Ó, szóval ő is tud erről?- tárta szét a karját.

- Hogyan tudná?- nevetett fel a fiú.

- Remek, ha senki más nem tud róla, akkor ideje ezt az egyet is kiiktatni. Sajnálom, fiam, hogy rosszkor voltál rossz helyen, most apád szíve meg fog hasadni. Következő életedben legyél kicsit óvatosabb!

Felemelte a pisztolyt, és már épp lőni készült. Ezernyi lehetőség suhant át az agyamon, és már majdnem berontottam, mikor lövés hallatszott. De ez nem a csoportvezető fegyvere volt. Ez a másik oldalról jött.

És szinte azonnal fegyveres nyomozók betódultak a terembe.

Ebben a pillanatban szabadult el a pokol. Mindenki támadott, mindenki rohant, amerre menekülhetett, a bent lévőek közül. Többször is fegyver dörrent. De én a szememet Min Soo-n tartottam. Meglepődött. Látszott rajta. Nem számított felmentő seregre.

Már azon voltam, hogy a kavarodásban odaslisszanok, és kioldom a kezén a köteleket, és kihozom magammal, de ebben a pillanatban, ezt megtette helyettem a Sólyomnak nevezett férfi, és a csoportvezetővel egyetemben elkezdték húzni a fiút arrafelé, amerre én voltam. A falhoz simultam, a bejárat mellett. Pár másodperc múlva belökték az ajtót, és így a kis raktár fénybe borult, így láthattam, hogy a fal tele van ezekkel a dobozokkal, de csak egy pillanatra. A következőben zárult az ajtó ismét. De valaki ismerhette a kapcsoló helyét, mert ismét mesterséges világítás vakította el a szememet. Nem láthattak, pont pár doboz takarásában voltam. Min Soo-t, akinek kezei még mindig hátul össze voltak kötözve, a földre lökték, úgy, hogy szinte hallottam a csontjait roppanni.

- Fiam… vége a játéknak!- ismét feltartotta a pisztolyt.

- Igen!- léptem ki a dobozok mögül, szintén felemelt pisztollyal- Vége a játéknak, Csoportvezető!

Erre mindenki felém kapta a fejét. Sólyom dühösen, a csoportvezető meglepetten, Min Soo pedig hitetlenül.

- Mit keresel itt?- kérdezte idegesen, feltápászkodva  földről, nem törődve a többiekkel- Miért nem maradtál a seggeden?

- Csak fogd be- mondtam, szememet le sem véve a másik kettőről- Ha nem szeretnélek annyira, esküszöm, hogy beleröpíteném a te fejedbe is a golyót, azért, amit tettél.

- Micsoda rendhagyó szerelmi vallomás!- csóválta a fejét Sólyom, és rám szegezte a stukkerét. Így álltunk. Én a Lee Min Sok-ra, az a fiúra, a gyilkos férfi pedig rám szegezett pisztollyal. Remek kilátások.

- Hae Ra!- kezdte a csoportvezető, első döbbenetén túltéve magát- Te meg mit keresel itt? Tedd el azt a fegyvert.

- Gondoltam megbeszéljük a részleteket, hogy mikor visz Kínába. Már alig várom.

- Mindent hallottál?- szűkítette össze a szemét.

- Igen. Már régóta tudom, hogy maga a besúgó.

- Oh! Nem hiába voltál a kedvenc tanítványom. És tudom, hogy én voltam a kedvenc tanárod.

- Csak volt!- morogtam, egyre jobban szorítva azt a pisztolyt.

- Egy rossz lépés, Hae Ra, és a szerelmed alulról szagolja az ibolyát.

- Egy rossz lépés, csoportvezető, és folytathatják a harcukat a síron túl.

- Képes lennél megölni?

- Maga tehet róla, hogy ezentúl már senkiben nem merek megbízni. Persze, hogy képes lennék. Mi oka lenne megölni minket? Már nem csak mi tudjuk a titkukat, hanem az egész csoport. Az igazgató. Mind itt vannak. Innen nem menekülnek.

Mondtam óvatosan. Nem akartam azért annyira felhúzni, hogy tettlegességhez folyamodjon, csak ki akartam billenteni az egyensúlyából.

- Te kis szajha! Kinek képzeled magadat?!- morogta Sólyom, és közelebb lépett hozzám, a fegyvere már majdnem a fejemnél volt. Egy aprócska húzás, és már nem élek. De igyekeztem nyugtatni magamat.

Odakintről ismét lövöldözés hallatszott. Valahogy az időt kellett húznom, hogy mire végeznek odakint, még ne legyünk kukaceledelek. Vagy pedig egy pillanatnyi megingásukban lefegyverezni őket.

- Jobb, ha leteszik még most a fegyvert, és feladják. Akár életben hagynak, akár nem, maguk innen nem jutnak ki.

- Nem olyan biztos ez, Hae Ra. Te vigyázz. Te egyedül vagy. Sajnos a fiúd épp nem használható!

C.A.P-re néztem. Egész testét sebek borították. Lehet, hogy csak felületi sérülések, de akkor sem nézett ki rózsásan. Tekintetünk találkozott. Láttam, hogy a háta mögött, valamivel próbálja elreszelni a kötelékét. Szemével intett, hogy tereljem el a figyelmet. És csak egy dolog jutott eszembe hirtelen.

- Van még egy fiúm- vontam vállat tettetett lazasággal, és a pisztolyomat hirtelen az ablakra szegeztem, az amellettire, amin nem olyan régen bejutottam, és belelőttem, hogy az üveg ezer darabra repült.

Pár másodperc múlva hallottam, ahogy Rokhyun lehuppan a dobozokra. Elmosolyodtam kicsit. Igen, rá bármikor számíthatok. Ő ha hívom, akkor jön. Ő egy adomány, amit az égtől kaptam. Miért is nem értékeltem eddig jobban?

- Hae Ra!- nézett rám nagy szemekkel, fegyverét Sólyomra és a csoportvezetőre felváltva szegezte, akiket meglepett a csoporttársam megjelenése. Nem mertem Min Soo-ra nézni, csak a szemem sarkából, de ő sem örülhetett túlzottan a barátom megjelenésének. De nem hinném, hogy ez a legjobb alkalom elkezdeni féltékenykedni. Szükségem volt a legjobb barátomra, hogy megmentsem magunkat, és a fiút, akit szerettem.

- Rokhyun! Emlékszel, mit csináltunk az első napunkon az akadémián?- suttogtam oda neki, tekintetemmel felmérve mostani helyzetünket.

- Rohadt nagy felfordulást- vonta össze a szemöldökét. Igen, már az első nap balhéba keveredtünk felsőbb évesekkel. Aznap lettünk jóba.

- Képes vagy rá most is?

- Bármikor, mikor velem vagy!- mondta halkan.

- Megteszed értem?- léptem közelebb hozzá, szememet még mindig a célpontra szegezve.

- Ez csak természetes- hangja mintha elcsuklott volna. Ebben a pillanatban láttam, hogy C.A.P keze megszabadult. Szememmel jeleztem neki. Bólintott egyet, majd a következő pillanatban elkiáltotta magát.

- Most!

A két fiú azonnal rárohant Sólyomra, akit meglepett, hogy Min Soo szabad lett, így kiesett a koncentrálásból. Én meg a váratlan fordulattól pillanatnyilag összekavarodott csoportvezető kezéből rúgtam ki a fegyvert. És a sajátomat a fejéhez szegeztem.

- Mondtam, itt a játék vége! Többen vagyunk. Felnéztem magára, de maga mindenkit átvert. Ez nagyon fáj. Remélem, önnek is fájni fog, majd odabent a börtönben.

Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és egy feketébe öltözött alak száguldott be.

- Főnök!- lepődött meg a látványon, de én későn reagáltam. A csoportvezető ütésére kirepült a kezemből a fegyver, majd csak azt hallottam, hogy Rokhyun elordítja magát.

- Hae Ra, vigyázz!

Először nem is értettem, hogy mire gondol, de a következő másodpercben megláttam, hogy az éppen megjelent férfi felém tartja beélesített fegyverét, és meghúzza a ravaszt. Esélyem sem volt megmozdulni már, minden túl gyorsan történt. Ezt követően túl sok minden történt egyszerre. A felmentő sereg berohant a teremben, lefogta a férfit, aki már kilőtte felém a gyilkos golyót. Rokhyun-t láttam fél szemmel, hogy leterítette a Sólyom nevezetű férfit. Min Soo meg hatalmas lendülettel rám vetette magát, hogy a földre zúgtunk. És fájt. Pedig biztos voltam benne, hogy a golyó eltalál, és már semmit nem fogok érezni. Helyettem a fiú nyögött fel fájdalmasan.

- Min Soo…- motyogtam meglepetten. Elhiszem, hogy védeni szeretett volna, de túl kockázatos volt a földre küldenie- Bolond vagy!- mosolyodtam el egy kicsit megkönnyebbülten, már amennyire a helyzettől tellett. De ő nem viszonozta. Összeszorította szemét, és egész testében remegni kezdett. Hirtelen kizártam mindent, ami körülöttünk történt. Mér nem hallottam, hogy tartóztatják le a WIND tagjait, és a csoportvezetőt. Nem is érdekelt.

- C.A.P! Mi a baj?- simítottam hátára a kezemet, elvégre még mindig rajtam feküdt. A kezem azonban valami nedvességre tévedt. Elkerekedett a szemem, és magam elé emeltem a kezemet. Véres volt. Mégsem sikerült kikerült kikerülni a lövést. Min Soo-t lőtték le helyettem.

- Hae Ra…- motyogta felettem, fájdalmasan gyenge hangon, és minden erejét összeszedve legördült rólam. A szememből előtörtek a könnyek, ahogy azonnal felültem, és megragadtam a vállát.

- Eszedbe ne jusson meghalni! Hallod?- ráztam meg visítva- Minek ugrottál elém? Téged akartalak megmenteni! Még nem rúgtalak seggbe, amiért egyedül hagytál!

- Tényleg szeretsz?- nyögte alig hallhatóan, erőtlenül. De mintha egy apró mosoly játszott volna a szája sarkában.

- Szerinted? Nem lehet téged nem szeretni. Igen, szeretlek. Maradj velem, rendben?

- Nem is tudom, Hae Ra… lehet nem tudom betartani az ígéretemet. Lehet, hogy nem tudom elvenni a szüzességedet...- felköhögött. Szívszorító volt. Hogy van még kedve ilyenkor is viccelődni?

- Te idióta- zokogtam fel, és ijedten néztem az egyre kevésbé emelkedő mellkasát- Meg ne halj! Érted?

- Hae Ra… Én is szeretlek!- motyogta szinte önmagán kívül, majd a következő pillanatban a földre esett a feje, és szeme lecsukódott.

Meredten bámultam rá. Nem tudtam, hogy most meghalt, vagy csak elájult. Nem is mertem megtippelni. 

Azt éreztem, hogy nem kapok levegőt, szédülni kezdtem, és éreztem, hogy többé nincs, ami fent tartson, éreztem, hogy benyel valami sötét, hideg üresség. De számomra semmiképp sincs fény a végén.

/folyt. köv/