Yes, Sam! 7. rész /Jinyoung/

/Sziasztok! Megijedtem, mikor rájöttem, hogy már több, mint két hónapja napolom a frissítést itt. Ne utáljatok nagyon érte -.- De most végre hoztam, és remélem, hogy a következő részben már le is tudom zárni ezt a történetet :)/

 

7. rész

 

Nem tudom, meddig álltunk, átölelve egymást, próbálva felfogni, hogy mit is mondtunk az előbb egymásnak, majd finoman eltolt, arcomra simította a kezét, és közelebb akart hajolni az ajkamhoz, de hirtelen megfontolásból mutatóujjamat a szája elé tettem, mire összehúzta a szemöldökét.

- Félreértettem volna valamit?- kérdezte értetlenül.

- Nem… de… ne kezdjük ezt most, mert akkor elveszed az eszemet! Beszélgetni akarok most veled!- ültem le az ágyam szélére, és megpaskoltam magam mellett a puha matracot, hogy kövessen. Ő fel is pattant rá, majd ledőlt, magával húzva engem is, így fejem vállának csapódott.

Csúnyán néztem rá, de ő csak fekve közelebb húzott, és összekulcsolta a kezünket.

- Ezt csak szabad, nem?- nézett túlságosan is szépen ahhoz, hogy haragudjak rá.

- Ezért még nem veszem a fejedet…

- Akkor… miről akarsz beszélgetni?- simított végig karomon.

- Rólad… Igazából nem is ismerlek annyira…

- Annyira én sem téged. Rendben, egyet te kérdezel, egyet én! Így megfelel?

- Persze! Én kezdem!- vágtam rá- Miért akarsz tanár lenni?

- Ennél egyedibb kérdésre számítottam…- nevetett- Hmm… Mert az kellőképp felelősséggel járó feladat, és öröm azt látni, ha valaki miattam szerzi meg a tudást.

- A pad másik oldalán ezt nem így élik meg a diákok…

- Tudom, csak fél lábbal léptem ki az iskolapadból- nevetett- De én jövök. Ha nem bukkanok fel a suliban, nem is hiányoztam volna? Az utána  csók után…?

- Hát… mivel hazudtam a korunkról, kicsit kellemetlen lett volna újra találkozni. Mint amilyen volt is. De igazából csak egy fogadásból kellett aznap megcsókolnom valakit. Jolie azt mondta, nem merek csak úgy megcsókolni valakit…

- És te mertél…

- Amint látod. Te neked tán hiányoztam?- nem ezt akartam volna eleve kérdezni, de csak kicsúszott.

- Hát zavart, hogy csak úgy elrohantál aznap este- nevetett- Mondd csak DaSeom, hány pasid volt eddig?

- Ez meg milyen kérdés?- ráncoltam a szemöldökömet.

- Csak válaszolj.

- De ez…

- Kérlek!- nézett rám áthatóan.

- Három…- forgattam a szemem.

- Remek. Akkor csak hármat kell felülszárnyalnom… Én leszek a legjobb barátod…

Csak döbbenten pislogtam rá.

- A legjobb mim?

- Nem akarsz a barátnőm lenni?

- Hogyan lehetnék? Ne bolondozz!

- Majd titokban!- hajolt közelebb, amitől megint gyorsabban vert a szívem.

- Nem félsz?- suttogtam, mert ajka hirtelen megint nagyon közel volt.

- Attól félek, felrobbanok, ha most azonnal nem csókollak meg, francba a kérdéseiddel!- morogta, majd a következő pillanatban már erőteljes nyomást éreztem meg az ajkamon. Egy pillanatig azon voltam, hogy azonnal véget vetek neki, hisz mondtam, beszélgetni akarok vele, de a következő másodpercben már teljesen hagytam, hogy a rabjává váljak. Felém gördült, ezzel kissé belepréselve a matracba, de ez érdekelt a legkevésbé, kezemet felemelve a puha hajába túrtam, és úgy csókoltam vissza, mintha nem lenne holnap.

Kezével közben derekamon simított végig, amitől egész testemen átfutott a hideg.

- Csak pár kérdésig jutottunk!- suttogtam ajkára, mikor kicsit eltávolodott- Több nem is érdekel rólam?

- Dehogynem. Minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Minden, ami rólad szól, csak nem bírtam magammal… De még mindig ne volt elég…- hajolt volna vissza, de ekkor kicsapódott a szobám ajtaja, és egy hang kiáltott fel.

- Gyerekek, hoztam a tanulás mellé desszer…- itt elakadt apám hangja, nyilván, mikor meglátta, hogy a vendégségbe jött fiú rajtam fekszik, nagyon egymás intim szférájába kerültünk, és a közelben híre sincs a matekkönyvnek. Jinyoung azonnal legurult rólam, és meg felültem, és számat harapdálva néztem apám dermedt képére, aki nagyon lassan fordította a tekintetét Jinyoungra.

- Édes fiam…!- kezdte fenyegető hangon.

- Meg tudom magyarázni…!- lépett hátra a fiú a biztonság kedvéért.

- Azt hiszem, beszélnünk kéne…- lett apa még kimértebb. Igazából, ha kívülről láttam volna a jelenetet, nagyon viccesnek tűnt volna. Hisz apa nem szokott semmiféle agresszív viselkedést mutatni.

- Apa!- léptem Jinyoung elé- Nem kell bántanod. Bántottam én már eleget, és viszont, de…

- Bántottad az egy szem lányomat?- harsan fel apa öblös hangján. Ó, te jó ég…

- Dehogy!- vágta rá hirtelen a fiú- Csak egy félreértés volt. A lányával akarok lenni, csak féltem, mi lenne, ha ez kiderülne. Az iskolában elvégre a tanára vagyok!

- Így igaz… de miért kellett eltitkolni előlünk? És… és… miért…?- kezdte nagy vehemenciával.

- Jaj, apa elég volt! Kedvelem Jinyoungot már elég régóta, nem szükséges előadnod azt, amit a hétvégi doramáidban szoktál látni!- ráztam a fejem, utalva arra, hogy amit már csinál, az kínos. Elvégre… felnőtt emberek vagyunk… vagyis majdnem.

- Kisasszony, ne beszélj ilyen hangnemben az apádhoz, ha kérhetem, és most igazítsd meg a ruhádat, és indulás lefelé az étkezőbe, magyarázattal szolgáltok! Mindenkinek!- majd elindult trappolva lefelé a lépcsőn.

Összenéztem a háta mögött a kicsit döbbent Jinyounggal, majd meglöktem a vállát kicsit játékosan.

- Azért nem kell betojni!

- Senki nem tojt be!- nézett rám féloldalas vigyorral, majd a derekamnál fogva magához húzott, és nyomott egy édes csókot a számra- Érted bármit! Vagyis… majdnem bármit!- helyesbített.

- Mi az, hogy majdnem bármit?- akadtam fent ezen az apróságon.

- Ha azt kérnéd, hogy hagyjalak békén, azt mondjuk nem tenném érted!

- Milyen jó, hogy ilyet nem kérek tőled.

- Még jó!- suttogta, és ismét közelebb hajolt volna, hogy megcsókoljon, de apa hangja felharsant.

- Azt mondtam, indulás!

Erre összemosolyogtunk, és összekulcsolt kezekkel indultunk le apa nyomában.

*

- Azért ez nem volt semmi- nevetett mellettem Jinyoung, egy padon ülve. Nagy nehezen túléltük a magyarázatot, és azonnal engedélyt kértünk, hogy leléphessünk egyet sétálni. Apa szigorú szemekkel ugyan, de eleresztett minket, mondván, már nagy gyerekek vagyunk, hogy akár késő este is sétáljunk, ha vigyázunk egymásra. Amúgy Jinyoung szülei láthatóan örültek a dolognak… mondjuk a fiús anyukák biztosan könnyebben viselik ezt, mint a lányos apukák… A lányokat mindig jobban kell félteni? Nem is értem…

Egy közeli parkig sétáltunk, és ott leültünk egymás mellé a padra. Kicsit hideg volt, de Jinyoung, kezeinket összekulcsolva, a saját kabátzsebébe dugta, úgy mosolygott rám töretlenül.

- Hát igen, bevallom ez a dolog most nekem is váratlan volt…- pirultam el kissé.

- Ugyan DaSeom, rájöhettél volna, hogy nagyon-nagyon bejössz nekem… bár bevallom, tényleg voltak rossz húzásaim… csak a suliban ne tudják meg ezt!- mondta kicsit feszengve.

- Arra utalsz, hogy a suliban ne is szóljunk egymáshoz?- vontam fel a szemöldökömet.

- Úgysem bírnánk ki!- rázta a fejét.

- Én lehet, kibírnám!- gondolkoztam el.

- Mert te ilyen ironlady vagy. Én így sem tudom, hogy fogok tanítani, mikor ott fogsz fel alá járkálni, abban a rövid egyen szoknyában…- sóhajtott kicsit túljátszva frusztráltságát- Egyszerre utálom, és imádom is, aki kitalálta. Még jó, hogy tudod, hol a matek szertár…- hajolt közelebb az arcomhoz, hogy megcsókoljon, de elfordítottam a fejem nevetve.

- Alig hogy valami van köztünk, te már azon gondolkozol, hogyan mássz rám a suli szertárában? Mondd, hogy nem ilyen az összes tanár, mert még megijedek!- ütöttem a vállába, mire elkapta a kezemet, és közelebb húzott magához.

- Ilyen szerencsés nincs több!- majd ajkaimra tapadt, és birtokba vette lefagyott ajkaimat, amit előszeretettel viszonoztam. Még mindig képes volt megőrjíteni. Nem törődve fagyoskodó kezeimmel, túrtam bele puha hajába, mikor megcsörrent a telefonom, mire kicsit felkuncogott, és elhúzódott tőlem.

- Szokásos időzítés!- motyogtam, még mindig a csók hatása alatt, és előhúztam a telefonomat. Jolie neve villogott rajta, és mivel a boldogságtól remegő hangomból azonnal levonta volna a következtetést, miszerint valami nem stimmel, inkább kinyomtam. Személyesen akartam neki elújságolni a dolgot másnap az iskolában.

- Szóval…- fordultam vissza felé, összekulcsolva ujjainkat- Hol is tartottunk?

Ő egy mosoly után nyomott egy puszit a számra.

- Olyan a kezed, mint a jégcsap, lehet, hogy lassan vissza kéne mennünk már. Az is lehet, hogy anyámék már elmentek, holnap meg már iskola is van…- mondta halkan.

- Ó, és a tanár bácsi félti a kis tanítványát?- kicsit gúnyos volt a hangom.

- Attól is, hogy megfázik, és attól is, hogy nem piheni ki magát, és majd a matekórán alszik be!- fintorgott vissza- Akkor kénytelen leszek őt behívni valahova, beszélgetni az illetlen viselkedésről.

- Az illendőséget mi már rég elhagytuk…- legyintettem.

- Ugyan már, csak kistanár vagyok, nem pedofil…- nevetett, majd felállt, engem is felhúzva- Induljunk!- majd kezeinket továbbra is összekulcsolva indult visszafelé a házunkhoz. Lassan sétáltunk azért, hogy kihasználjuk az időt, amíg még együtt vagyunk. Közben halkan beszélgettünk… úgy mindenről, ami eszünkbe jutott. Furcsa helyzet volt… túlságosan idilli, hogy elhiggyem, ez tartósan ilyen lesz. Furcsán rossz előérzésem volt, de csak egy pillanatig. Aztán rájöttem, hogy csak egy vészmadár vagyok… Így elkergettem a furcsa gondolatokat, és kiélveztem a pillanatot.

Egészen addig, míg jobb ötletem támadt, és a még mindig a földet borító hóból összegyúrtam egy golyóbist, és hozzá nem vágtam nevetve a fiúhoz.

- Na várj csak, te kis sunyi!- láttam a szemén a harci kedvet, és vissza is kaptam, de duplán. Ezért nevetve, visítva indultam el rohanva a házunk felé, míg ő megkergetett, egy még nagyobb hógolyóval.

Végül utolért, és elkapta a karomat, amitől megcsúszva beleborultam az apám által összetúrt hókupacba, a házunkkal átelleni részen, arccal lefelé természetesen.

A hátam mögül fuldokló nevetést hallottam, és kiemelve az arcomat a jeges rakásból gyilkos szemekkel néztem a hátam mögött hasát fogva szórakozó Jinyounggal.

- Hagyd abba!- fintorogtam rá, de csak még kedélyesebb lett- Húzz fel!- nyújtottam felé a kezemet sértődötten.

- Mi az, hercegnő? Talán egyedül már nem megy!- vigyorgott, de a kezét nyújtotta, mire egy mozdulattal magam mellé rántottam. Ő természetesen jól esett a kupacra, nem fejelt bele, így kedvét nem szegte semmi- Ez aztán reváns volt a javából!- bólogatott, tettetett elismeréssel, mire csak fújtam egyet- Na, mi a probléma? Havas lett a pofikád?- csípte fagyos ujjai közé pofazacskómat, mire végre én is felnevettem.

- Csókolj meg, engesztelésként!- hajoltam közelebb hozzá arcommal.

- Mi ez a követelőzés?- könyökölt fel a hóban- Kérd szépen!

- Jinyoung oppa!- pislogtam rá, túlcsorduló és túljátszott aegyoval.

- Oh, milyen aranyos az én barátnőm!- csóválta a fejét mulatva, majd közelebb hajolt, és az ajkaimra tapadt. Sosem tudtam megszokni ezt a kellemesen bizsergető érzést, hiába tudtam, hogy ez már nem az első csók, és már bármikor megkaphatom, hisz az enyém…

Annyira belemerültem, hogy el sem jutottak a tudatomig, hogy léptek közeledtek felénk, csak amikor meghallottam az ismerős hangot.

- DaSeom?- a hang annyira hitetlen volt, hogy még én is megkérdőjeleztem, hogy én vagyok-e, akihez szólnak, de mivel hamar leesett a helyzet, olyan gyorsan toltam el magamtól a fiút, és pislogtam a felettünk álló, tágra nyílt szemű alakra.

- KwangSoo…- motyogtam- Ez nem az… ez nem az, aminek…- makogtam értelmetlenül.

- Aminek látszik?- húzta gúnyos mosolyra a száját a fiú- Akkor mi?

- Figyelj…!- porolta le magát kicsit hideg hangnemben Jinyoung, és felállt, hisz még mindig a hókupacban fetrengtünk, mikor megleptek minket- Neked ehhez semmi közöd már, nem a barátnőd! Semmi beleszólásod nincs! Szóval lépj most le, amíg szépen mondom, és felejtsd el, amit láttál!

- Na idefigyeljen, maga…- Kwang Soo feje egyre vörösebb lett, mint az enyém is, rájőve, hogy mekkora hibát követtem el- Nem is veled kéne beszélnem!- fintorgott rá, majd felém fordult, aki már szintén kikászálódtam a kupacból.

- Mi folyik itt, DaSeom? Válaszolj!

- Én nem akartam…

- Nem akartál hazudni? Azt mondtad, ma nem tudunk találkozni, mert Jolieval vagy. Véletlenül felhívtam a csajt, és fogalma sem volt rólad!

Hát persze, elfelejtettem közölni vele, hogy falaznia kéne… mekkora barom vagyok….

- Nem akartam elmondani, hogy…

- Hogy közben a kistanárunkkal fekszel össze?

- Nem feküdtem vele össze, hanem, mivel képzeld, a családunk régi ismerős, ezért eljöttek hozzánk vacsorára. Nem mondtam, mert úgyis csak félreértetted volna. Aztán a dolgok úgy alakultak, hogy… Hát így!- tártam szét a kezemet.

- És mi ez az így?- horkantott az exem.

- Az, hogy most már esélyed sincsen, mert az én csajom…- fortyant fel Jinyoung.

- Azt hiszi, hogy sokáig mellette maradhat? Az iskolában ezért szétszedik…

- Pont ezért nem fogod elmondani senkinek!- lépett közelebb hozzá fenyegetően Jinyoung.

- Igen?- húzta száját gonosz mosolyra Kwang Soo- Hát egye fene, nem szólok semmit… De most akkor mi legyen a hétfői randinkkal DaSeom? Ígértél nekem egyet. Hisz ma elvileg nem találkozhattunk!

- Ne fuss olyan után, amit úgysem kapsz meg!- mondta Jinyoung ezzel közbevágva.

- Ó, te azt csak hiszed! DaSeomot nem keverem bajba, de téged bármikor…

Már láttam, hogy Jinyoung legszívesebben letörölné a szájáról a vigyort, ezért jobbnak láttam végre tenni valamit a dolog ellen.

- Elég volt fiúk, beszéljük meg rendesen!- igyekeztem véget vetni a szempárbajuknak- Kwang Soo, én Jinyounggal vagyok, kedvelem őt, és… kérlek ezt tartsd tiszteletben. Sajnálom, hogy nem lehettem veled úgy együtt, mint régen, hisz kedves srác vagy a szíved mélyén, ha most elő is adod a nagy alfahímet…

- Semmi baj, bébi!- mondta, rám sem nézve- Nem bántom a pillanatnyi szerelmedet… Te meg..- köpte Jinyoung felé- Örülj neki, hogy egyenlőre azt hiheted, hogy megnyerted a fogadást.

- Milyen fogadást?!- értetlenkedtem.

- Nem volt semmilyen fogadás!- majd Jinyoung megfogta a kezemet, és közelebb húzott magához- Össze-vissza beszél, csak mert alulmaradt.

- Azt mondtad, nézzük meg, kihez megy a csaj, ha kedvesek vagyunk vele! Nem emlékszel?

- Az nem fogadás volt, egyszerű megállapítás!- láttam az állítólagos párórás barátomon, hogy már nagyon ideges. És én is kissé az lettem. Mit egyezkedtek ezek a tudtom nélkül? Ráadásul rólam?

- Így is nevezhetjük… De azért eléggé komolyan pedáloztál… Hát megkaptad, meddig leszel vele? Úgy hallottam, régebben elég rendesen váltogattad a nőidet… ráadásul egy ennyivel fiatalabb kis fruska… meddig leszel elégedett vele? Hány alkalom lesz? Vagy csak addig tart, míg az ágyába enged? Ó, vagy ez már meg is tört…- nem tudta tovább mondani, mert Jinyoung egy jól irányzott ütésétől azonnal hátratántorodott. Ijedtemben felvisítottam, és azonnal a fiú karja után kaptam, mikor láttam, hogy már mérné a következőt.

- Ne csináld!- visítottam, de lesöpörte a karomat magáról.

- Hogy merészelsz ilyeneket mondani?- sziszegte a másik arcába. Meglepett ez a reakció tőle, ennyire idegesnek még sosem láttam.

- Elég volt!- kiáltottam fel végső elkeseredettségemben, könnyekkel küzdve, mire felém kapták a fejüket- Komolyan, így kell megoldani a problémát?- szipogtam- Komolyan, nem vagyunk ennyire felnőttek? Könyörgöm, én vagyok a legfiatalabb, és ti mentek egymásnak? Tényleg ennyire szánalmasak vagytok?

- De hallottad, mit mondott rád!- tárta szét a karját Jinyoung.

- Igen, rám mondta, nem rád. Tudom kezelni a problémákat.

- Igen, azt látom!- lett kicsit gunyorosabb a hangja.

- Gyönyörű kapcsolat!- nevetett fel gonoszan Kwang Soo, mire végképp elfogyott a türelmem

- Tudjátok mit?- nevettem fel hisztérikusan- Nyírjátok ki egymást, ahogy akarjátok, holnapra meg jöjjön meg az eszetek! Én mentem!- sóhajtottam fel, és hátat fordítottam nekik, a ház felé sietve. Hallottam még, hogy utánam kiabálnak, hogy álljak meg, és ne viselkedjek így, de nem hallgattam, csak becsaptam magam mögött a bejárati ajtót.

Már csak apa volt ott, Jinyoung szülei már elmehettek.

- Mi van, kicsim, mi volt az a hangoskodás?- nézett ki apa a konyhából.

- Semmi, fáradt vagyok- motyogtam, és ki akartam kerülni, de elém állt.

- Biztos minden rendben?

- Persze- próbáltam mosolyogni- De most megyek aludni… hosszú nap volt!- majd válaszra sem várva feliszkoltam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Na, most tegyenek rendet a fejemben!

*

Másnap kicsit kialvatlanul ébredtem. A két fiú egész este bombázott az üzeneteivel, hogy végül kénytelen voltam mérgemben kikapcsolni a készüléket, ha aludni is akartam, legalább pár percet. Szerencsére senki nem volt otthon, mikor elindultam a suliba, de így is nagyon lassan vánszorogtam a suli felé. Vagy tíz perccel az első óra előtt értem be, és elindultam a folyosón a szekrényemhez. Nem igazán érdekelt senki, nem néztem se jobbra, se balra, de mégis furcsán éreztem magamat, mintha mindenki engem nézne. Mi van, a szemhéjtust a számra kentem? Komolyan megőrjít ez a bámuló népség!

De még össze is súgtak, most komolyan ennyire gyerekesek? Lehet, hogy karikásak a szemeim, de ennél azért jobban nézek ki, hogy ezt kapjam…

Már nyúltam volna a szekrényemhez, hogy elforgassam a számkombinációt, mikor megakadt valamiben a kezem. Egy papírlapban. Fáradtan pislogtam rá, de ahogy sikerült bemérni, azonnal le is ment a vérnyomásom, és azt hittem, ott helyben elájulok. A folyosón közben egyre többen gyűltek mögém, és egyre nagyobb lett a ricsaj.

Miattam.

Hogy került egy olyan kép, nyomtatásban a szekrényemre ragasztva, amin éppen szilveszter éjjel csókolózok Jinyounggal, ráadásul mindkettőnk arca még rendesen látszik is? Ki a franc tette ide? A kép sarkában kivettem a szórakozóhely logóját, de már semmit nem értettem. Kwang Soo lett volna? A tegnapi miatt? Ki más tudhatott volna róla, mi történt, és gondot akart nekem okozni?

Így ezt mindenki láthatta…. mondd, hogy még álmodom…

Remegő kezekkel nyúltam a papírért, és egy mozdulattal letéptem, de nem lettem nyugodtabb. Alatta piros alkoholos filccel állt a felirat:  

DaSeom, te ribanc…

/Folyt. köv./