/Sziasztok! Bocsi, hogy ilyen lassú volt, és ez sem túl hosszú. Nem érzem, hogy még teljesen visszanyertem volna saját magamat, de ígérem, majd összeszedem magam. Ezen kívül még két rész lesz szerintem, nem igazán akarom tovább húzni :)/
6.
rész
- Apa?- vontam fel a szemöldökömet. Nem értettem
egyáltalán a helyzetet.
- Igen, ő az apám- vakarta meg a tarkóját, majd
mikor látta, hogy mennyire imbolyog a férfi, gyorsan elkapta.
- Ez az én Jinyoungom…- szűkítette össze a szemét a
kicsit ittas férfi- A drága fiam eljött értem…
- Ti ismeritek egymást?- kapkodta a fejét apa.
- Hát igazából…- haraptam ajkamra- A kistanárom…
véletlenül futottunk össze ma este…
- Nem azt mondtad, sehova nem mész ma este? Gyanúsak
vagytok nekem…- húzta össze a szemöldökét, egy kis mosollyal.
- Ne gondolj bele semmit…- forgattam a szemem, majd
Jinyoungra néztem, aki igyekezte megtartani az apját- Viszont ti, öregek,
honnan ismeritek egymást?
- Mondtam, hogy régi, katonai találkozó lesz. Ott,
találkoztam az akkora Jung századossal. A felettesem volt! Már egy ideje meg akartam szerezni az elérhetőségét, de nem tudtam. Most végre újra összefutottunk- nevetett apa-
Gondoltam, hogy meg kéne hívni őket valamikor hozzánk, hogy ti is
megismerkedhessetek, de ha már titeket is összehozott a sors…
Laposan a fiúra pislogtam, hogy lássam a reakcióját,
de csak fél füllel figyelhettek csak ránk.
- Nem tudom, mennyire jó ötlet… - motyogtam.
- Na majd megbeszéljük… Most vigyük őket haza!- majd
átvette a sráctól az apját- Te ülj DaSeom mellé, hogy mondani tudd, merre
laktok!- veregette meg a vállát, majd a két felnőtt beült hátra, kis nehézségek
árán.
- Kiszállsz, mihelyst odaértünk, mi?- mondtam kicsit
gunyorosan, Jinyoung felé sem fordulva.
- Magadtól is kitalálhatod, hogy merre lakunk, én
majd fogok egy taxit!- jött a reposzt, mire csak a szemem forgattam, majd
beindítottam a kocsit. Igazából nem nagyon beszéltünk, csak ő mondta az
irányokat. Egy kedves kis családi házban laktak, annyira nem is messzi
kerületben. Bár ebben a korom sötétben nem is láttam nagyon a környéket.
- Itt is vagyunk!- oldotta ki a biztonsági övet.
Apával igyekeztek az apját bevonszolni a házba, elég csöndben ahhoz, hogy a
felesége ne ébredjen fel. Én csak az ajtóban vártam őket. Pár perc múlva ismét
megjelentek.
- Köszönjük, jó éjt uram!- hajolt meg Jinyoung apa
előtt.
- Jó éjt, fiam- mosolygott vissza rá, majd elindult
vissza az autóhoz. Én is fordultam volna utána, ha nem fogja meg a karomat a
fiú, hogy visszatartson.
- Figyelj… DaSeom… A mai este, amiket mondtam…
sajnálom, semmivel nem akartalak megbántani…- állt velem szembe, és mélyen a
szemembe nézett.
- Én sem akartam kiabálni….- motyogtam halkan,
fejemet lehajtva. Kicsit felnevetett, mire felkaptam a tekintetemet.
- Ki gondolta volna, hogy ennyire nem tudunk
megszabadulni egymástól…
- Nem is nagyon próbálkoztunk… kéne?- suttogtam
elhaló hangom. A szemei megbabonáztak.
- Nem tudom…- lépett volna közelebb, de még időben
észbe kaptam, és hátráltam gyorsan egy lépést, és ismét lesütöttem a szememet.
- Jó éjt!- majd gyorsan kitéptem a karomat a
markából, és az autó felé rohantam.
Apa már kicsit be is pilledt a kocsiba ülve, így
csendesen szálltam be, de még mielőtt elhagytam volna a helyszínt, muszáj volt
egy utolsó pillantást vetnem a házra. A világító ablakban láttam még egyszer
Jinyoung sziluettjét.
*
- Kislányom, ébresztő!- jutott el hozzám apa hangja,
mire mérgesen morogtam egyet.
- Hagyjál…- motyogtam vissza.
- DaSeom, már dél van. Estére meghívtam a Jung
családot vacsorára, és mivel anyád még mindig nincsen a háznál, szeretném, ha
főznél valami finomat!- rántotta le rólam a takarót.
- Hogy főzzek?- pislogtam fel, majd leesett a
merészebb elképzelés is- A JUNG CSALÁD?- visítottam, hirtelenjében felülve.
- Igen. Mivel tegnap kiderült, hogy ismeritek ti is
egymást Jinyounggal, gondoltam összehozhatnánk egy találkát. Hisz tegnap
végülis nem sikerült olyan sokat beszélgetnem a századossal…
- De hát… Ez nem jó ötlet!- ráztam a fejem rémülten.
Hogy Jinyoung idejöjjön? Az ki van zárva.
- De hát miért? Hisz tegnap is olyan aranyosak
voltatok egymás mellett.
- Apa, ő a tanárom. Ha bármilyen pletyka kap
szárnyra, akkor…
- Mégis, ki tudná meg? Az apád már vén ahhoz, hogy
olyan oldalakra posztoljon, mint amikre ti, fiatalok szoktatok…- borzolt a
hajamba- Ne félj, semmilyen pletyka nem fog elindulni. Az apukád amúgy is
vigyáz rád, rendben?- tartotta viccesen a kisujját.
- Rendben… De csak vacsorát főzök, táncelőadást nem
tartok…- szálltam ki nagy nehezen az ágyból.
Gyorsan bekaptam valamit reggeli és ebéd gyanánt
egyszerre, majd belegörnyedtem a szakácskönyvbe, hogy találjak valami egyszerű,
de nagyszerű kaját, és közben végig azt mantráztam magamba, hogy Jinyoung
úgysem fog eljönni, hisz vágja mi a szitu, és hogy nagyon nem jó ötlet minket
összezárni.
Végül elég guszta lett a vacsora, amit mégis abban a
szellemben csináltam, hogy mi van, ha a fiú/férfi, ki minek tekinti, mégis
eljön. Nehogy már azt mondja, hogy még főzni sem tudok. Ne keressetek bennem
logikát, mert nincs. Miért készültem ilyen lelkesen, mikor neki is megmondtam,
hogy ez lehetetlen közöttünk? Nem tudom…
Apa azt mondta, hogy este hétre jönnek, és már hatra
befejeztem a dolgokat, még a lakást is tessék-lássék kitakarítottam. Ez azt
jelentette, hogy mindent bedobáltam oda, ahol nem látták. Az vesse rám az első
követ, aki még sosem csinált ilyet…
Fél hétkor csörgött a telefonom. KwangSoo nevét
láttam, mikor rápillantottam. Már leráztam Jolie-t is és HeeJunt is, akik el
akartam ma este hívni iszogatni valahová.
- Szia!- vettem fel a telefon végül. Ha nem veszem
fel az gyanúsabb. Bevallom, átfutott az agyamon.
- De rég hallottam a hangodat…
- Alig 24 órája…- forgattam a szemem.
- Azért hiányzott…- hallottam, hogy mosolyog.
Hirtelen mintha a szívembe facsartak volna.
- Miért hívsz?- úgy döntöttem, inkább erre nem
reagálok semmit.
- Visszajöttem. Van kedved találkozni most velem?
Elmehetnénk… valahová kettesben- mintha kicsit feszengett volna.
- Uh… most nem alkalmas. Találkozóm van valakivel.
- Jolie-val?- kérdezett rá.
- I… igen- vágtam rá, és felírtam az agyam egyik kis
noteszébe, hogy értesítsem Jolie-t, mert fedeznie kell.
- Ez esetben nem rondítok bele a csaj buliba.
Vigyázzatok magatokra ma este.
- Így lesz… Holnap, suliban találkozunk. Délután elmehetünk valahova- mosolyogtam.
- Rendben, akkor holnap randizunk- majd letette,
mielőtt helyesbíthettem volna, hogy ez nem randi.
Fejemet megrázva dobtam le a telefont a kanapéra.
Nem, nem becsapás, amit csinálok. Csak így vagyok biztonságban. Már emeltem
volna fel a telefont, hogy gyorsan írjak egyet Jolie-nak, de apa
megakadályozott, aki szerint a terítés közben nagyon jó munkát végeztem, csak
az evőeszközöket felejtettem el. Így ezt gyorsan pótolni kellett. Aztán még egy
csomó minden mást. Hiába…. anya nélkül nehéz volt otthon. De őt csak másnapra
vártuk haza.
A Jung család csak 5 percet késett. Az anyuka
kedves, nagyon csinos nő volt, nem látszott meg rajta a kor egyáltalán.
Jinyoung apja, ezúttal józanon, sokkal inkább megbízható férfinak tűnt. Láttam
a szemén a néma könyörgést, hogy ne nagyon emlegessük a legutóbbi éjszakát,
mikor kicsit kirúgott a hámból. El is gondolkoztam, hogy vajon ki viseli náluk
a nadrágot.
Végül pedig… mikor már azt hittem, hogy tényleg csak
kettecskén jöttek, hirtelen megjelent az ajtóban Jinyoung is.
- Bocsánat, csak jó parkolóhelyet kerestem…-
szabadkozott, miközben levette a cipőjét.
- Minden rendben, gyertek beljebb!- invitálta őket
apa, én meg kicsit szerencsétlenül elálltam az útból. A felnőttek azonnal a
nappaliba indultak, szinte rögtön valami régi témát előhozva, én csak álltam
ott, és néztem a fiút, aki szintén engem fürkészett.
- Nem tudtam kikerülni, pedig otthon akartam maradni…-
mondta halkan.
- Megértem… sebaj… csináltam elég kaját, szóval még
az asztalhoz férsz...- nyeltem egyet, így nem sikerült teljesen fél vállról a
mondat.
- Te főztél?- mosolyodott el halványan.
- Igen, csak nem meglepődtél?
- Én? Meglepődni? Ha rólad van szó, semmi nem lep
meg!- majd megfogta a vállamat, a nappali irányába fordított, és elkezdett
tolni felé, a felnőttek után- Ha eltűnünk, még a végén azt hiszik, hogy…- itt
megakadt, és elgondolkozott.
- Még azt hiszik, hogy máris unokákat gyártunk
nekik…- fejeztem be morogva, mire kicsit felnevetett, majd morgott valamit,
amit nem igazán tudtam kivenni, de valami olyasmire hasonlított, hogy „nem is
olyan rossz ötlet.”
A nappaliból máris átköltöztek az étkezőasztalhoz,
és le is telepedtek.
De mihelyst megjelentünk, a figyelem ránk irányult.
- Te vagy DaSeom, igaz?- nézett rám a nő, kedves
szemekkel.
- Igen- ültem le az asztalhoz.
- Hallottam, ti is ismeritek egymást a fiammal… hol
találkoztatok először?
- Hát először…- gyorsan végigpörgettem az agyamban,
hogy történt, majd segélykérően Jinyoungra néztem.
- Nyugi, DaSeom, a szüleim nem esznek embert…-
nevetett a fiú lazán- Először egy bulin találkoztunk. Szilveszteri bulin… Ahol
azt mondta, hogy egyetemista… és később ő lett az, akit ebben az évben
megcsókoltam…
- Jinyoung!- csattantam fel, mikor leesett, hogy
pont most mondta el, amit nem igazán szívesen teregettem volna ki a
felnőtteknek.
- Jinyoung? Azt mondtad, többé nem hívsz így!-
vigyorodott el, mire még mindig csak tátogni tudtam- Amúgy meg semmi gond, ez
csak a családunk- majd mikor látta, hogy jelenleg nem vagyok képes választ
adni, akkor visszafordult, és folytatta- De aztán az expasija, mikor ezt
meglátta, akkor odajött, és behúzott nekem egyet. DaSeom pedig felszívódott.
Legközelebb mikor találkoztunk, akkor kiderült, hogy csak egy gimis lány, én
pedig pont az ő kistanára lettem. Hát… ennyi a történet…- mosolygott. Legalább
a későbbi dolgokat kihagyta.
- Miért nem mesélted eddig DaSeom?- nézett rám apa
döbbenten.
- Mert én eddig abban a hiszemben éltem, hogy ez
magánügy…- néztem szúrós szemmel a fiúra.
- Ugyan már kedveském! A családra mindig
számíthattok! Akkor ti most együtt vagytok!?- csacsogott az anyuka- Mindig is
egy hozzád hasonló lányt képzeltem el a fiamnak…
Most komolyan mindenki megőrült?
- Dehogy!- vágtuk rá egyszerre, nagyon gyorsan. Ez
legalább szinkronban volt.
- De hát miért?- kíváncsiskodott Jinyoung apukája.
- Mert… amúgy nem érdeklődünk egymás iránt. Csak
barátok vagyunk- mondtam gyorsan, mielőtt a fiú még több dolgot kitálalt volna-
Már amennyire barátkozhat a tanár a tanítványával.
- Így van!- bólintott Jinyoung is, de megéreztem
lábát az asztal alatt. Csak kicsit bökte meg vele a vádlimat, de eléggé, hogy
tudjam, szándékos volt. Dühösen felnéztem rá, de ő csak csibészes vigyort villantott.
Mi a franc ütött belé? Tegnap nem lezártuk a kapcsolatunkat?
- Legjobb lesz, ha hozom a vacsorát!- sóhajtottam,
mert úgy gondoltam, ha betömik a szájukat kajával, akkor kevésbé leszek én
téma… Még inkább mi.
Végül persze nem maradtak csendben. De nem is volt
zavaró, mert az én számban mindig volt valami, így csak a fejem rázásával és
bólogatással tudtam kommunikálni. Jinyoung is csak néha szólt hozzá a
dolgokhoz. De akkor is olyan félreérthető dolgokat, amiket a többiek bár nem
érthettek, én pontosan tudtam, hogy az eddigi közös élményeinkre utal vele. Hát
szép, mondhatom…
- Hozok még inni!- álltam fel az asztaltól, mikor
már láttam, hogy megint nyitná a száját, és gyorsan kisiettem a konyhába.
Felkaptam egy rostos üdítőt, felráztam, és felbontottam, majd egy szénsavas vízért
nyúltam.
- Finoman főzöl- hallottam a hátam mögül a hangot,
mire kicsit ledermedtem.
- Nem tudtál megülni a fenekeden?- pillantottam
hátra Jinyoungra a vállam fölött.
- Mit tegyek, egy percet sem bírok ki nélküled!-
szorította színpadiasan a szívére a kezét.
- Chh- fintorogtam rá, de egy apró mosolyt nem
tudtam elrejteni, és kicsit transzban felráztam a vizet is, majd abban a
pillanatban, mikor elfordítottam a kupakját, mint egy gejzír előtört a bubis
víz, és megtámadott.
Rémülten visítottam fel, hátam mögött meg hangos
röhögést hallottam. Dühösen toppantva vágtam le az asztalra az üveget, és
mérgesen pillantottam a srácra.
- Hé, ne nevess!
- De hát ha nevetséges vagy, akkor mit tegyek?- vont
vállat vigyorogva.
- Nevetséges?- fújtattam sértetten.
- De mindezt aranyosan…
- Nézd…- haraptam ajkamra- Ezt megbeszéltük… ha
tegnap nem derül ki, hogy a szüleink régről ismerik egymást, akkor már semmi
közünk nem lenne egymáshoz… Ne kezdjük előröl, csak fájni fog a végén. Ha neked
nem is… nekem igen- sóhajtottam, mire pislogás nélkül meredt rám, majd
felsóhajtott.
- Át kéne öltöznöd…
- Igen…- bólogattam.
- Várj egy percet!- felkapta az üdítőt és a vizet,
és kivitte az étkezőbe, onnan hallottam a hangjukat.
- Mi volt ez a visítás?- kérdezte apa.
- Csak agresszív volt a szénsavas víz!- nevetett
Jinyoung- DaSeom megmutatja azt a feladatot a matekfüzetben, amit nem értett…
- Rendben, menjetek!- mondta apa.
Hogy mi? Ez most mi a francért…?
A fiú visszatért hozzám, és rám mosolygott.
- Mehetünk?
- Te nem vagy normális!- csóváltam a fejem- Most a
szobámba akarsz jönni? Ott nem tettem rendet…
- Nem is leendő feleséget jöttem nézni!- csúszott ki
a száján, ami ismét szíven ütött, és láttam, hogy ő sem így tervezte. Igen, már tisztáztuk, hogy nem akar tőlem
nagyon semmit, de akkor miért ilyen? Ha meg csak meg akar fektetni, azt
pont nem családi vacsora idején kéne…
- Egy seggfej vagy!- közöltem vele, majd sarkon
fordultam, és a lépcső felé siettem, ahol az emeleten a szobám volt. Hallottam,
hogy követ, de nem érdekelt. Szobámhoz érve be akartam vágni előtte az ajtót,
de még időben megfogta az ajtót, és betolta, hogy be tudjon lépni.
- Figyelj, DaSeom…- akarta megragadni a karomat, de
elhúzódtam tőle.
- Át kell öltöznöm.
- Beszéljük meg…
- Ameddig beszélünk, jobban szeretném, ha a szemembe
néznél, nem vizes pólóban közszemlére tenni a minyonos melltartómat…-
sóhajtottam, majd mikor láttam, hogy nem moccan meg, előkaptam egy másik pólót
a szekrényemből, és egy nadrágot kezdtem kutatni.
- Amúgy meg… mindent értek a matekban- mondtam
hirtelen.
- Jól tudom… te nem jössz általában oda órák után,
hogy korrepetáljam…- forgatta a szemét- Mint az egyik osztálytársad… Valami…
- Sun Hye…- feleltem. Csak ő lehetett. Más akkora
ribanc nem is volt. Ő biztosan kihasználná most a lehetőséget, és azonnal
rávetette volna magát Jinyoungra. Bár én is ilyen lazán venném a dolgokat, és
belemennék a dolgokba úgy, hogy ne vágyjak mellette valami többre- Próbálkozz
nála… És mire visszajövök, készíts elő magadban valami magyarázatot, hogy miért szúrtál engem ki, hogy kiéld rajtam a szeszélyeidet- majd kirántottam egy farmert, és a fürdőbe vágtattam, ami a folyosó
végén volt. Gondosan bezárkóztam, és a homlokomat a csempének döntöttem.
Túlságosan is megkedveltem már, amiért minden egyes szava még jobban fájt...
Oké, megoldom!- gondoltam végül két perc múlva,
majd, mivel a szobámban egyedül hagytam a srácot, és ott voltak olyan dolgok
is, amiket szerettem volna magamnak megtartani, ezért gyorsan átkaptam a száraz
ruhát, és már indultam is vissza a szobám felé. Halkan mentem, hátha az ajtó
résén keresztül láthatom, mit csinál, de amit én nyitva hagytam, az most zárva
volt. Felhúzott szemöldökkel nyitottam volna be, de ekkor eljutott hozzám a
hangja.
- Adelaine! Komolyan, fejezd be, mindjárt
visszajön!- mondta kicsit ingerülten, de halkan. alig hallottam. Nem értettem, mi a francot csinál, de
aztán leesett, hogy valószínűleg telefonál. Közelebb húzódtam az ajtóhoz-
Persze, hogy nem csináltam vele semmit, elvégre még csak egy… kislány…- jött a
hangja.
Mintha valami tompa, sok fájdalmat okozó tárgyat
szúrt volna a szívembe.
- Nézd, mondtam, hogy ez lehetetlen, mert ő csak
egy kis gimis liba, és ha kiderülne, hogy bármi közöm van hozzá, akkor aztán
hallgathatnánk életünk végéig, és érezhetnénk magunkon a megrovó tekinteteket…
Gimis
liba?
- Adel, hagyd abba! Ezerszer jobb csajokat is
találnék, bárhol… Hozzám valókat...- lett ingerült, ahogy én is.
- Na, ide figyelj… ne próbáld megoldani az életemet…
A francba Adel…. Ez a csaj nem is kedvel engem… Észre sem veszi, hogy… Jaj, ne hagyd,
hogy kimondjam… A rohadt életbe, azt hiszem belezúgtam… Igen, belezúgtam ebbe a
kiscsajba…- szemem elkerekedett, akkor most az egész...- És igazából a helyzet az, hogy nem is távolodni akarok ezért tőle,
hanem még közelebb kerülni hozzám. Mindent tudni akarok róla… Basszus, annyi
csajom volt már, és ő egyszerűen kifogott rajtam. Ezt még egyik sem érte el,
hogy ennyire… magamhoz akarjam láncolni, hogy csak velem lehessen… - sóhajtott,
én meg csak álltam ott földbe gyökerezett lábakkal, majd lassan benyitottam, és
hálát adtam, hogy nem nyikorog, így nem láthatott, mert az ablakon bámult
kifelé, füléhez tartva a telefont. Lassan, a vastag szőnyegen mögé sétáltam,
miközben csak hallgattam a sok sületlenséget, amit összehordott- Nagyon
kedvelem… de hagynom kéne, hogy azzal jöjjön megint össze, aki hozzá való… Nem
akarom ekkora bajnak kitenni… Borzalmas vagyok, hogy itt vagyok a szobájában most is, és nem mondhatom el mindezt neki, mert... nem akarom bajba keverni... Csak így meg undorító embernek tart... A francba, hogy így alaku…- de nem tudta tovább
folytatni, mert két karomat hátulról a derekára fontam, és szorosan megöleltem,
arcomat hátába fúrva. Éreztem a mély lélegzetet, amit a meglepettségtől vett.
- Adel, visszahívlak!- majd leejtette a földre a
telefonját, nem is foglalkozva vele, majd kezeimre simította az övét, és hangosan kifújta az előbb beszívott levegőt majd pár perc, vagy csak pillanat múlva kicsit erőt fejtett ki rá, hogy le
tudja fejteni magáról, mert szembe akart velem fordulni. A szeme kicsit zavarodott volt.
- DaSeom… te meg mióta…?
- Elég régóta…- feleltem be sem fejezett kérdésére.
- De hát…- látszott, mennyire zavarban van.
- Gimis liba?- húztam kicsit el a számat.
- Figyelj…
- Tudom… az vagyok. Egy hisztis, sértődékeny, hirtelen,
gimis liba…- néztem mélyen a szemébe- Amit a telefonba mondtál, az…
- Az elég gáz volt… neked akartam elmondani őket
előbb, nem úgy, hogy így halld…
- Így valahogy őszintébbnek tűnt… Szóval… igaz?- néztem pislogás nélkül arcát.
- Hogy igaz-e? Hogy kedvellek?- kicsit felnevetett, mire bevallom megrémültem, hogy színjáték volt az egész.... megint- Istenem, olyan bolond vagy! Teljes mértékben. Vak
vagy, ha nem látod, hogy nézek rád, már első alkalomtól fogva. Nem tudom, mi
van benned, amiért ennyire ragaszkodok hozzád. De úgy tűnt, te félreértettél…
És már valamennyire vissza is pártolhattál Kwang Soo-hoz. Amiért nem tudlak
hibáztatni. Mert… Ő hozzád illőbb, és megértem, hogy nem akarsz olyan emberrel
lenni, aki csak a bajt hoz a fejedre…
- Ó, Jinyoung!- sóhajtottam, majd ismét derekát
átölelve, ezúttal a mellkasába fúrtam a fejemet, jól esően szippantva férfias
illatából- Most akkor ki a vak? Imádom a veszélyt, amit okozol nekem!
/folyt.köv/
