Coffee Prince 5. rész /Ricky/

5. rész

Hogy mi? Anya? Ez azt jelenti, hogy Ricky Yoo asszony fia? De hát… az isten szerelmére, ez a nő Szöul központi alakja, a fiú meg… egy kávézóban dolgozik, egyedül lakik, és lenézi a gazdagokat.

- Yoora, te…- nézett még mindig kérdően rám a nő, mire észbe kaptam.

- Ez nem az, aminek tűnik!- tettem fel a kezemet védekezően.

- Ezt hogy érted? Elég egyértelmű, hogy itt vagy a fiam lakásán, egy szál pólóban, ezek után nem is tagadhatod, hogy van köztetek valami.

- Kollégák vagyunk. Ő is a kávézóban dolgozik, és nem akartam, hogy a tegnapi viharban gyalog menjen haza, ezért mondtam, hogy jöjjön ide- hallottam Ricky nem túl kedves hangját, majd ismét mellém sétált.

- Fiam, de akkor is…

- Nincs értelme elméleteket gyártanod... újfent- válaszolt a fiú- Amúgy mi járatban vagy?

Kezdtem egyre jobban elveszíteni a fonalat.

- Fiam, én csak azt akarom, hogy ne hozz ostoba döntéseket. Tudod, hogy ki ez a lány? Vele nem szórakozhatsz csak úgy!
Okés, miért is beszélnek úgy rólam, mintha itt sem lennék? Kezd a dolog kínos lenni!

- Én nem szórakozom vele! Semmi nincs közöttünk, fogd már fel!- a fiú úgy tűnt, kezd kicsit ideges lenni.

- Ricky! Ne beszélj így velem!

- Én csak próbálom megértetni a dolgot veled. Semmi esetre sem akartam megrontani a drága, egyetlen Kwon Yoora-t. És ő sem az a lány, aki pultos fiúkhoz vonzódna. Egyszerűen csak… így alakult.

- Azért jöttem, mert apád küldött neked valamit. Ő még hisz benne, hogy a családhoz tartozol, bár te nem viselkedsz így- tett az előszoba asztalra a nő valami lapot.

- Mondtam, hogy eltartom magamat!- utasította el a fiú egy mozdulattal, és zavartan rám nézett. Nyilván feltűnt neki, hogy én is ott vagyok.

Yoo asszony sóhajtva felvette a táskáját, és az ajtó felé indult, de még onnan visszafordult.

- Nekem mindegy mit csináltok, de Yoora, anyád nem biztos, hogy örülne, ha így látna. De még nem tudom mi jobb. Ha elmondom neki, vagy ha nem!- azzal fogta magát, és kiment az ajtón.

- Mi a fene…- motyogtam, és mikor végre fellélegeztem, a fiú felé fordultam- Elmagyaráznád?

- Előbb együnk!- fordult meg, kissé komor tekintettel.

- Nem!- ragadtam meg a karját, és magam felé fordítottam- Most mondd el! Én… Az anyád… Miért nem mondtad?

- Mi lett volna, ha mondom? Most megtudtad, nem elég?- kérdezte, kissé flegmán, lerázva a kezemet.

- Nem, nem mindegy! Az anyád a felső tízezer meghatározó alakja, és ebből az okból kifolyólag neked is benne kell lenned, mint a családjának. De te folyton ezt vetetted a szememre. Hogy gazdag vagyok… apuci pici lánya. Holott te sem vagy nagyon más!- akadtam ki.

- Én már nem vagyok annak a családnak a része! Meguntam ezt a képmutató gazdag életmódot, így külön költöztem tőlük! És ők is elfogadták már, hogy nem akarok ilyen életet élni. Beletelt egy időbe, de elfogadták…- válaszolt a fiú idegesen.

- De attól még… el kellett volna mondanod!

- Mégis miért?

- Mert akkor másképpen viszonyulok a dolgokhoz. Nem veszem a szívemre, amit mondasz, és nem leszek teljesen más ember… miattad! Elegem van. Utálom, hogy semmi értelme nem volt az egésznek.

- Te meg miről beszélsz?- vonta össze a szemöldökét.

- Hogy miről? Ne csinálj úgy, mint egy bolond. Tudhatnád, hogy megváltoztam, mióta ott dolgozom. És tudod miért? Mert te azt mondtad, hogy… hagyjam otthon a koronámat. És én megtettem. Mert azt hittem, úgy jobban fogsz kedvelni, vagy mit tudom én! De az egész csak azért volt, mert a régi életedet juttattam eszedbe, igaz?

Erre bólintott.

- Gondolhattam volna. El kellett volna mondanod. Akkor nem teszek semmit sem feleslegesen. Akkor nem hiszek abban, hogy egy nap leszek elég jó ahhoz, hogy felfigyelj rám. Hogy már nem vagyok az, aki voltam. Mert akár zsákot is húzhatnék a fejemre, téged nem érdekelne, még mindig apuci lánya lennék, nem igaz? Milyen szánalmas voltam! Az étteremben azt mondtad, hasonlítok valakihez… ez a valaki… te voltál, igaz? A régi éned? Mekkora bolond voltam- csóváltam a fejem, egyre idegesebben. Most hogy az egész összeállt a fejemben, tényleg nagyon logikusnak tűnt. Miért nem vettem észre hamarabb?

- Kár, hogy nem mondtad el azonnal. Sok energiát megspóroltunk volna!- húztam a számat gúnyos mosolyra.

- Nem volt felesleges…!- szólalt végre meg, és próbálta elkapni a karomat, de elhúztam előle.

- Ne áltasd magadat! Átöltözök, és itt sem vagyok- beléptem a fürdőbe, és magamra csuktam az ajtót. Éreztem, hogy a könnyeim elő akarnak törni, de megembereltem magam. Én Kwon Yoora vagyok, nem sírok holmi fiú miatt.

Gyorsan felkaptam a tegnapi ruhámat, és rendbe szedtem a hajamat, és ki is léptem az ajtón.

- Várj egy percet, hadd magyarázzam el!- sóhajtott a fiú, ezzel egy pillanatra megállítva a bejárati ajtó felé menet.

- Ennyi magyarázat bőven elég volt!- csóváltam a fejemet, visszanézve rá- Bocs, Ricky, de becsapottnak érzem magam, pedig nem kéne. Elvégre hiába mondtuk, hogy barátok vagyunk… sosem volt ez teljesen komoly. Elvégre a barátok nem hazudnak.

- Ha nem hazudnak, akkor neked is el kellett volna mondanod, hogy másképp gondolsz rám…- szólalt meg újra, mitől megdermedtem. Igen, előző kirohanásomból eléggé sütött, hogy többet akartam tőle. De… ennek véget kell vetni. Halkan felnevettem.

- Másképp gondolok rád? Ne nevettess! Evégre, mi, gazdagok, érdekből tesszük a dolgokat, nem? És ahogy anyádnak is mondtad… nem vagyok az a lány, aki akármilyen pultos fiúba beleszeret. Hisz nekem az számít, hogy eljussak Bora Borára…

- Új-Kaledónia!- morogta közbe.

- Tök mindegy- sóhajtottam magamban fintorogva, hogy ez már egyszer lejátszódott közöttünk, csak felcserélődtek a szerepek- Majd igyekszem nem szem előtt lenni, és emlékeztetni a múltadra, kávés herceg!- majd kiléptem a lépcsőházba, magam mögött bezárva az ajtót. Majd a lábaim magamtól kezdtek el mozogni, maguktól vittek haza. Fáradtan estem be a házba, lerúgtam a cipőmet, és szinte teljesen ignoráltam az elém álló anyámat, mikor az csípőre tett kézzel nézett rám, és mikor ki akartam kerülni, megfogta a vállamat.

- Tudod ki hívott pár perce?- a hangja kicsit fenyegető volt.

- Kitalálom- sóhajtottam- Yoo asszony?

- Okos kislány. Arról volt szó, hogy a barátodnál maradsz, és én úgy sejtettem, hogy ez egy lány, nem fiú. Yoora, nem tudom mi ütött beléd, de nem voltál sosem ilyen… Nem gondoltam volna, hogy ilyen…

- Ilyen?- akadtam ki- Milyen? Szerelmes? Te tényleg azt hiszed, hogy történt közöttünk valami? Hogy nekem valakim ez a fiú? De tudod mit? Ha ez igaz lenne, ha történt volna valami, és lenne közöttünk bármi is, akkor én lennék a világ legboldogabb embere, mondhatnál bármit! De sajnos ennek a fiúnak a szemébe egy senki vagyok! Még sosem éreztem ilyet, de úgy érzem most, hogy tényleg nem érek semmit! Kielégítő válasz volt? Vagy szeretnéd, hogy tovább ecseteljem, hogy milyen szánalmas vagyok?- a végére már szinte kiabáltam a tágra nyílt szemű anyám felé, kissé bánva is a dolgot, elvégre nem sok mindenről tehetett ő, de mikor nem szólalt meg, megpördültem, felrobogtam a lépcsőn a szobámba, bevágtam az ajtót, az ágyra borultam, és végre szabadjára engedtem a könnycseppjeimet.

*

Következő héten nem mentem dolgozni. Betegszabadságot vettem ki. Ami elég szánalmas volt, de kicsit gyáva voltam. Rájöttem, hogy talán kicsit túlreagáltam a dolgot Ricky-nél is, de örültem, hogy legalább így nem lettem szerencsétlenebb a szemében. Elvégre én szerettem őt… és ezt kb. a tudomására is hoztam. Őt is megkíméltem a kellemetlen találkozásoktól.

Persze minden nap hívott, többször is. De sosem vettem fel a telefont, nem is érdekelt a mondandója. Nem mondhatott olyat, amit azelőtt nem tudtam. Se Chunji-nak, se Changjo-nak nem válaszoltam a hívásaira. Egy fél hét után beszéltem csak Hyori-val is. Ő volt az egyetlen, akinek el mertem mesélni az egészet. Ebből kifolyólag valószínűleg a fiúk is megtudták, tekintve, hogy milyen jóban vannak.

- Ricky is fura kicsit mostanában. Szétszórt, figyelmetlen. Nem mosolyog olyan sokat. Szerintem történt valami benne is!- csóválta a fejét a lány, az ágyamon ülve, velem együtt csokit majszolva.

- Biztos kiakadt, hogy van egy ember, akinek már elege van belőle- morogtam.

- Bocs, hogy mi sem mondtuk el, hogy mi a helyzet a fiú szüleivel. Csak… gondoltam majd elmondja, ha akarja. Nem gondoltam volna, hogy ez lesz a vége. Sajnálom.

- Ugyan már, te nem tehetsz semmiről- mosolyogtam rá.

- Pedig már úgy elterveztem mindent. Az a csók annyira romantikus volt.

- Színjáték volt…- nyögtem, ahogy eszembe jutott.

- Talán…- nézett rám a lány, és láttam, hogy nagyon dolgoznak az agykerekei.

Ezen kívül, szinte egész nap a magam ura voltam. Nem akartam a régi életemből sem látni senkit. Bár most hiányoztak a barátnőim is, akikkel régen egész estéket tudtam átbeszélni. Hyori sokat dolgozott, nem ért rá, engem helyettesített.

Így reggelente futni mentem, délelőtt angolt és franciát tanultam, amit a gimiben mindig hanyagoltam, délután pedig bementem apához a céghez, és segítettem neki. Pontosabban inkább csak ültem, és néztem, hogy csinálják az okosok az ilyesmit. Nem nagyon értettem a gazdasághoz, és most sem lett vonzóbb, egyszerűen csak azt akartam, hogy valami elvonja a figyelmemet. Este újra futottam, és így vége is lett a napnak.

De ez nem segített azon, hogy nagyon magányosnak éreztem magam odabent.

Egészen szombatig így is ment. Mikor a nappaliban ültem, és éppen a francia szavaimat mantráztam, valaki csöngetett. Mivel én voltam a legközelebb, én sétáltam az ajtóhoz, és sétáltam le a vaskapuhoz. De már messziről láttam, hogy ki van itt.

- So Hee, Kyung Mi…- motyogtam, és kitártam a kaput. Igen, hiányoztak. Lehet, hogy felidegesítettek, de rájöttem, hogy én is túlzásba vittem a dolgot.

- Mit akartok?- kérdeztem kissé hidegen, elvégre nem tudtam, hogy mi járatban vannak. De So Hee nem válaszolt, egyszerűen csak a nyakamba vetette magát, és szorosan átölelt. Lehunytam a szemem, azon gondolkozva, mit tegyek, majd nagyot sóhajtva erősen megszorongattam.

- Annyira sajnálom, amiket akkor mondtam… már régen el kellett volna jönnünk, már egy hónapja nem láttunk- láttam a szemén, hogy valóban sajnálja.

- Ami Busant illeti,- folytatta a másik lány- Tényleg elég szemétség volt. De valljuk be… kicsit jól is esett!

Ezen meglepődtem, elöntött a méreg, és már vágtam is volna be előttük az ajtót, mikor megragadta a kezem.

- Csak hadd magyarázzuk el! Rendben?

Mérlegeltem, majd bólintottam.

- Menjünk a szobámba.

Mikor felértünk, és mind leültünk az ágyamra, mint régen, kitört Kyung Mi-ból a szó.

- Szóval tudod, nem volt sosem jó természeted. Szerettél középpontban lenni, azt akartad, hogy rólad szóljon minden. Beképzelt voltál. És mindenki hercegnőként kezelt. Mi mindig melletted álltunk. De néha tényleg idegesítő voltál. Mikor jött ez a munka… először kinevettünk, hogy te szerencsétlen, mibe keveredtél. De aztán mikor bementünk hozzád… kicsit kifordultál magadból, mert azt mondtad, hogy nem rossz. És láttuk, hogyan nézel egy egyszerű pultos fiúra. Furcsa voltál, de még nem tűnt fel annyira. Aztán elmentünk Busanba ketten. Utána meg ezen összevesztél So Hee-vel, és utána megszüntettük a kapcsolatot. De magunkban sokat gondoltunk arra, hogy mi van veled. Hogy mihez kezdesz ott. És nélkülünk. Semmit nem hallottunk felőled. Aztán ma végül arra jutottunk, hogy megnézzük, mi van veled, ha csak távolból is. De nem voltál bent a kávézóban. Viszont az a heves vérmérsékletű csaj, mikor megtudta, hogy kik vagyunk, és kit keresünk, nekünk esett, hogy mégis hogy mertünk magadra hagyni téged. És hogy milyen barát az ilyen? Mert hogy te már teljesen más vagy, mint voltál. Hogy mi történt Seung-gal. Hogy Ricky-vel hogyan végződött. És hogy most miért is vagy itt. Így rájöttünk, hogy mi vagyunk a világ leggázabb barátnői. Nem igaz?

- Nem- morogtam- Én sosem bírtam volna egy olyan lánnyal, mint amilyen én voltam, így minden tisztelet a tiétek!- morogtam- De hamarabb kellett volna megráznotok. Fel kellett volna képelnetek, nem egyedül hagynotok!

- Megbocsájtasz?- nézett So Hee kicsit félősen, mire felnevettem. Nem tudom miért, mert nem volt vicces.

- Igen, megbocsájtok. Ha itt maradtok velem, megeszünk 3 doboz jégkrémet, és kifestjük a lábujjkörmeinket mindenféle színűekre!- mondtam, mire mindkét lány rám ugrott a megkönnyebbüléstől, összenyomva engem. Én meg örültem, hogy visszanyerhettem legalább egy kicsit a régi énemet. Nem, nem a régit. Egy annál sokkal, de sokkal jobbat.

*

A következő héttől bejártam dolgozni, de csak kizárólag Hyori-val vagy a másik sráccal egy időben. Nem akartam semmiképp sem Ricky-vel összefutni. Ő időközben felhagyott a hívogatással, nyilván látta, hogy nem hat meg. És a barátnőim beszámolója alapján ő is hallhatta Hyori kitörését, és azok alapján rájöhetett, hogy lehet jobb engem békén hagyni. Így is kénytelen voltam néha látni, bejött néha a munkaidőm alatt, de szinte rám sem nézett, én se rá, csak intézte a dolgát, ami éppen volt neki. Changjo és Chunji rendesek voltak, próbáltak mindettől függetlenül szórakoztatni, ez sikerült is nekik. Tökéletesre fejlesztettem a kávés művészetemet, sokat gyakoroltam azt is, és még Hyori is nagyot nézett, mikor már nála is jobb lettem. So Hee és Kyung Mi gyakran jöttek be hozzám, szabadnapokon meg együtt mentünk valahová. Anya is megenyhült, és azt mondta, hogyha kibírok még egy kicsit itt, akkor jövő hét szombaton mehetek is Új-Kaledóniába a csajokkal. És utána nem kell többet a kávézóba mennem. Viszlát meló (bármennyire is megszerettem) és viszlát Ricky közelsége! Boldogabb nem is lehettem volna. Vagyis de, lehettem volna… ha nem fájt volna a fiúra gondolnom. De csak ha eszembe jutott a mosolya… Mindig sírni támadt kedvem. Örültem, hogy nem is kell nagyon látnom.

Egészen addig, míg nem az utolsó előtti hetem hétvégéjén be nem hívott a főnöknő az irodába. Ahol rajtunk kívül még a fiú is ott tartózkodott.

- Valami baj van?- ültem le a körükbe. A fiú csak óvatosan nézett fel rám, kicsit beszívva az ajkát, mint aki tanácstalan. Az én szívem is megindult, ahogy rá néztem. Nem, nem jó ez így! Eddig próbáltam távol tartani magam tőle, nem most fogok szétesni.

- Semmi, csak kérdezni szerettem volna valamit. Tudod, jövő hét szombaton lesz egy verseny. Talán már hallottál róla. Egy elég neves Latte Art verseny. Ricky már egy ideje ismeri a technikákat. És az elmúlt időben te is nagyon tehetséges voltál. Tudom, hogy akkor már papíron nem dolgozol nálunk, de arra gondoltam, hogyha esetleg érdekel és ráérsz…

- Sajnos nem!- vágtam rá. Érdekesnek tűnt a dolog, de Ricky-vel semmiképp nem akartam- Pont aznap elutazom külföldre. Sajnálom- hajtottam le a fejemet.

- Ó, akkor mindegy. Csak gondoltam felvetem, mint lehetőséget. Akkor nem is rabolom tovább az idődet.

Felálltam, meghajoltam és kisiettem. Emlékeztem, hogy Ricky egyszer nagyon lelkendezett még egy ilyen versenyről, és hogy milyen jó lenne megnyerni. Hát, sok szerencsét neki hozzá! Ajkamba harapva álltam vissza a melóba. Már csak egy hét, már csak egy hét- ezt mantrázva töltöttem magamba a lelket.

*

Jövő héten szerdán volt az utolsó napom. Készültem már a szombati utazásra, a csomagomat nagyjából bepakoltam. Este viszont nem hagytam ki a futásomat. Amin a közei sportpályáról tértem haza, lihegve, büdösen, ziláltan, izzadtan, a kapunknak támaszkodva megláttam valakit. Valakit, aki nagyon nem illett oda. Észrevette, hogy közeledek, így én is mindenre elszánt fejet vágtam, hogy tudja, kivel van dolga.

- Eltévesztetted a házszámot, királyfi?- álltam meg előtte összefűzött karokkal.

- Nem, mert pontosan ezt a hercegnőt keresem… - mondta Ricky, de szokásos mosolya nem volt az arcán.

- Mi dolgod velem?- kérdeztem.

- Biztosan itt beszéljük meg?- vonta fel a szemöldökét, mire sóhajtottam. Már minden mindegy.

- Gyere be- tártam ki a kaput, és betereltem a fiút. Szerencsére senki nem volt a nappaliban, így nem látták, hogy egy fiút viszek fel a szobámba. Na nem mintha ez olyan sok mindent jelentene. Bár jelenthetne...

A fiú leült az ágyam szélére, én meg az asztalom székére vele szembe, és így néztük egymást.

- Kibököd végre?- kérdeztem pár perc után.

- Nem látjuk többet egymást?

Ez annyira váratlan volt, hogy a szemöldököm az egekbe szaladt.

- Nem látok a jövőbe, lehet összefutunk az utcán.

- De nem jössz már vissza a kávézóba?

- Nem valószínű. Végeztem.

- Nem élvezted?

Egyre furább kérdéseket tett fel, és nem értettem, hogy ezek neki mit számítnak.

- De, élveztem. Sok új barátot találtam. Sikerült változtatnom magamon. Úgy érzem sok mindet köszönhetek ennek a nyári melónak. Ezen kívül… van még valami, amit szeretnél?

- Tudod… sokáig nem értettem, hogy mi bajod volt velem pontosan. Hogy miért nem vetted fel nekem a telefont. De aztán rájöttem. Talán… tényleg el kellett volna mondanom- mosolygott fel rám. Ettől ismét öklömnyi méretűre zsugorodott a gyomrom. De nem hagyhattam magamat.

- Már felesleges ezen gondolkozni. Megtörtént. Felejtsük el. Jobb lesz, ha ezentúl nem zaklatjuk egymást. Légy boldog, Ricky. És sajnálom, ha azok miatt amit mondtam, rosszul érezted magadat, ne aggódj, eltűnök az életedből- álltam fel, azzal a céllal, hogy kikísérem, de megragadta a kezemet.

- De én…- vett egy mély levegőt- Nem akarom elfelejteni. Sem a nyarat, sem téged.

- Miért? Talán szép trófea, hogy beléd zúgtam, én, Kwon Yoora?- akadtam ki.

- Trófea!- nevetett fel kicsit gúnyosan- Dehogy! Csak azt akartam mondani, hogy… ez hülyén fog hangzani, és talán nem érted, hogy most miért mondom, de... gyere el velem randizni!- bökte ki.

Erre elakadt a szavam, és a szemembe szinte azonnal könnyek gyűltek, de nem engedhettem ki.

- Ennyire szánalmasnak tűnök? Nem kell randira hívnod, hogy megnyugtasd a lelkedet- háborodtam fel- Ennyire azért nem viselt meg- kamuztam.

- Yoora, hidd el, nem azért csinálom!

- Akkor miért? Engem nem versz át. És most…- nem tudtam folytatni, mert dühösen megragadta a tarkómat az egyik kezével, másikkal a derekamat, és magához húzott. Mire feleszméltem, már hevesen szájon csókolt. Teljesen más volt, mint a legutóbbi puha csók, ez sokkal inkább ingerült volt, mérges, és… szenvedélyes. Nem tudtam ellökni, hagytam neki pár másodpercig, talán még élveztem is, de nem viszonoztam, hiába akartam mindennél jobban. Mert tudtam, hogy nem lenne helyes.

El is húzódott, és nagy, barna szemeit rám szegezte.

- És most mit gondolsz?- suttogta, hogy libabőrös lettem. Hogy mit gondolok, te Hobbit? Még mindig szeretlek, azt!- sírta a lelkem. De ezt nem mondhattam.

Lassan lefejtettem magamról a kezét, és elfordultam.

- Azt, hogy ez egy nagyszerű búcsúcsók volt, Ricky. De nem vagyok jó alany arra, hogy kiéld az érzelem és hangulatingadozásaidat rajtam. Most menj el!
- Nem értelek!- motyogta tehetetlenül.
- Sosem értettél!- vágtam vissza.

Mert hiába is próbálkozom, attól a származásom még az marad, ami. És az ő szemében ez örök hátrány. Rajtam ne akarjon ilyen tettekkel sem megkönyörülni, sem jótékonykodni. Ennyire nem vagyok szánalmas.

Éppen ezért nem állítottam le, mikor fejét csóválva, szikrázó szemekkel, dühösen kicsörtetett a szobámból, majd csak a bejárati ajtó felé szerelt szélcsengő zenéje jelezte, hogy valaha itt járt.

/Folyt. köv/