2015. január 12., hétfő

Win or fail? /Niel OS/



 /Sziasztok! Nem tudom mi ütött belém... Ez annyira nem az én stílusom. De ki kellett írni magamból, mert... életemben először megbuktam egy vizsgán. :D És ez olyan "mókás és sorsdöntő fordulat" volt az életemben, hogy megihletett. Valószínűleg a lehető legsablonosabb és legsemmilyenebb történetem, de úgy gondoltam, már hiányzott az életemből az ilyesmi :D szóval, ez cseppet sem az a Niel-es sztori, amit terveztem, de remélem, azért valamennyire olvasható. De CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE! :D
És sajnálom, hogy ennyi ideig hanyagoltam ezt a blogot, ígérem, hogy majd ha jön az ihlet, ide is írok :)/


- Annyira elrontottam… elhibáztam, mellélőttem, elbénáztam, szerencsétlenkedtem… annyira elcsesztem!- sírt fel az üres pohár mellett, mikor odaértem a bárhoz, és meglátott. Jó késő volt már, alig voltak mások ott. Hétköznap is volt, és már éjfél is elmúlt. Akkor lettem ideges, mikor a lakótársam nem jött haza, pedig már jócskán besötétedett, és a telefonját sem vette fel. Ráadásul nem is mesélte, hogy sikerült a mai vizsgája. Hát most megtudtam. Nagyon elrontotta. Életében először.
- Haza kéne mennünk!- fogtam meg finoman a vállát. Tudtam, hogy hamar becsíp, és olyankor beszámíthatatlanná válik. És képes minden hülyeséget megcsinálni, ami az eszébe jut.
- Nem akarok! Inni akarok még- nyöszörgött, pedig látszott, hogy már így is annyit ivott, hogy jócskán másnapos lesz holnap.
- Figyelj, biztos nem lehetett olyan vészes….
- Niel!- szakított félbe, és olyan szúrós szemekkel nézett rám, amitől kicsit még így is megijedtem. Adott az érzésnek, ha arról volt szó- Lehet, hogy neked nem nagy dolg…dogl…dolog- nyögte ki végül a megfelelő szót- megbukni, de én, ismétlem, én, Kwon YeJi, még sosem buktam meg semmiből. És ez most övön aluli volt- ejtette a fejét az asztalra. 
Igazából aranyos volt, hogy siránkozik egy vizsga miatt, amiből simán javíthat. Mindig is büszke volt a jegyeire, és most kellemetlenül érte egy csalódás. Amúgy imádnivaló lány volt, még a szülővárosunkból ismertük egymást, és jöttünk fel tanulni a nagyvárosba, Szöul belvárosába költözve. Igen, együtt laktunk, de nem volt közöttünk semmi. Vagyis… nem úgy tűnt, mintha ő át akarna lépni bármilyen határt. Hát az én részemről benne lettem volna, de talán tényleg jobb volt nem kísérletezni. Mert az ha nem jött volna össze… A francba is, azért érdemes lett volna megpróbálni. De YeJi-nek én a haver voltam, akire mindig támaszkodhat. És hazaviszi, ha részeg. De ugyanígy volt ez visszafelé is. Imádtuk egymás, és szinte mindent elmondtunk egymásnak.
- Na gyere, nagylány! Hazamegyünk, és azonnal elkezdünk tanulni a javítóvizsgára- nyúltam a hóna alá.
- Jó, tanuljunk. Nem akarok többet megbukni…- motyogta, és rám helyezte a testsúlyát. Fizettem a csaposnak, de elhűltem, mikor közölte, hogy a csaj mennyit bevedelt ma este. Szegény YeJi… ilyenkor mindig nagyon borzalmasan érzi magát másnap… Hiába érdemli meg, sajnálom olyankor.
- Niel…- motyogta a lány, mikor kiértünk a hűs levegőre.
- Igen? Talán köszönetet akarsz mondani, alkoholista?
- Nem, én csak… annyira utálom… annyira utálom a vodkát…
- Pedig ma megittál három vodkanarancsot is- morogtam.
- Tudom, de… utálom. Utálom a tanárokat is… utálom a szakomat. Utálom az egyetemet. Utálok mindent. Csak téged szeretlek, Niel…- motyogott.
- Ez megtisztelő…- sóhajtottam, és próbáltam nem túlságosan beleélni magam abba, amit mondott. Hahó, részeg!
- De én tényleg annyira igyekeztem…
- YeJi…. gondolj inkább valami szépre. Mi van Chunji-val?
Chunji volt a srác, aki most bejött YeJi-nek. Én nem túlzottan bírtam… érthető okokból.
- Neki jól sikerült a vizsga… utálom, kell a fenének!- nyöszörgött siralmasan. Egy kicsit el is mosolyodtam, hogy ilyet mond róla, de aztán rendeztem a vonásaimat, na nem mintha észrevett volna bármit is.
- Igaz… múltkor láttam egy másik lánnyal- idéztem fel az emléket. Nem is tudom, miért mondtam el most, mikor eddig inkább magamban tartottam.
- Szoknyapecér… - motyogta- De annyira nem is baj. Most úgyis tanulnom kell, nem pasizni…
- Tudod… a megfelelő pasi nem veszi el az idődet!- végre megálltunk a házunk előtt, és bepötyögtem a kódot, majd igyekeztem úgy betolni, hogy YeJi könnyű teste se csússzon ki a kezemből. Örültem, hogy a kis barátnőm csak a sarki bárig ment el, nem tovább.
És még szerencse, hogy az első emeleten laktunk csak.
- Niel, nem tudok most lépcsőzni- dobbantott egyet, mire kicsit felnevettem.
- Akkor pattanj a hátamra- guggoltam le előtte, mire hálásan a hátamra mászott, és megkapaszkodott a nyakamban.
- Köszi!- suttogta a fülembe, amitől kissé összerezzentem. Ezt észrevehette, mert felbátorodott, és még párszor belefújt a fülembe, nevetve.
- YeJi!- szóltam rá, bár fenyegetőnek készült, inkább nevetős lett, mert csiklandozott lehelete.
- Olyan édes vagy, oppa!
Kezdi már! Nem vagyok sokkal idősebb nála, de részegen néha rájön, hogy így nevezzen. Nagyon kedves tőle, hogy legszívesebben agyoncsókolnám... vagyis mi? Agyonütném!
- Egyszer még sírba viszel!- motyogtam, és megálltunk az ajtónknál. Kihalásztam a zsebemből a kulcsot, és a zárba illesztettem, majd kinyitottam. Letehettem volna a hátamról a kis barátnőmet, de édes teher volt, egészen addig, míg…
- Tanulnom kell…- motyogta, mikor a szobájába léptem, hogy letegyem az ágyára.
- Néha lazíthatnál egy kicsit- sóhajtottam.
- Hogy tudnék lazítani, mikor így is megbuktam…
- Le kéne vezetni a feszültségedet! Akkor végre nyugodtan aludnál!- lehuppantottam az ágyára, és azon voltam, hogy kiforduljak a szobából, mikor megragadta a kezemet, és visszarántott.
- Niel oppa!- te szentséges…- Segíts levezetni a feszültségemet!
Te. Jó. Ég! Most komolyan megnyalta a szája szélét is? Csak pislogtam rá, ahogy kislányos arcával nézett rám. Segítsem levezetni a feszültségét…
- Okés, akkor holnap elmegyünk teniszezni.
- Nem, Niel, most akarom!- csúszott közelebb az ágyon, hogy egészen az arcomban volt a feje- Tetszik a szemed. Mindig is tetszett.
- Sokat ittál!- nyeltem egy nagyot.
- Meg a szád is. Jó lenne beleharapni...- kuncogott. Elkerekedett a szemem, és nagyjából sokkot kaptam. Tényleg nagyon nem lehet magánál. És basszus, bár én is ittam volna, mert akkor lelkiismeret furdalás nélkül megcsókoltam volna, ott és akkor. De így nem engedhettem meg magamnak, hogy kihasználjam a helyzetet, miszerint ő lehet, nem is emlékszik majd arra, mennyi hülyeséget hordott össze.
- YeJi…- motyogtam, és én is a száját kezdtem el nézni, ami szintén nagyon hívogató volt.
- Nem akarsz megcsókolni?- biccentette félre a fejét a lány. Te jó ég! Mit tettek a piájába? YeJi még sosem volt ilyen! Nem kéne ilyennek lennie! YeJi nem szerethet engem… Mégis, most olyan rajongó szemekkel nézett rám.
Ezt most kell abbahagyni.
- Nem, nem akarlak!
Dehogynem akarlak, csak kiherélnél holnap, hogy hozzád értem!
Már azon voltam, hogy kisétálok, mikor YeJi színpadiasan hátravágta magát az ágyon, és kínkeserves hangon megszólalt.
- Okos sem vagyok, mert megbuktam, és még szép sem, mert nem akarsz megcsókolni!
Hajaj. Most befolyásolni akar?
Visszafordultam és felé hajoltam, két kezemet megtámasztva a feje mellett, mélyen a szemébe nézve, hogy végre kiosszam, és elmondjam neki a nézeteimet.
- Nézd, YeJi, nem foglak megcsókolni, csak mert éppen ilyen kedved van, ráadásul nem is fogsz emlékez…- azonban nem tudtam tovább mondani, amit akartam, mert gyorsan, a nyakamnál fogva magához húzott, és gyorsan a számra nyomta a sajátját. Mit ne mondjak…. köpni nyelni nem tudtam. Eddig, éveken keresztül semmi, most meg egy éjszaka hirtelen bekattan, és megcsókol!
De… finom ajka volt. És én, mi mást tehettem volna, mint kiélveztem az a pár pillanatot, ami megadatott, és visszacsókoltam, sőt, átvettem az irányítást. Szinte azonnal felmondták karjaim a szolgálatot, és ráestem szegény lányra, de nem nagyon érzékelte. Ő az egyik kezével a nyakamat ölelte, a másikkal pedig a pólóm alá nyúlt, és végigsimította a hasfalamat.
Túl sok volt már. Egy pillanat alatt ellöktem magam az ágytól, és felegyenesedtem, mire ő kicsit kótyagosan nézett fel rám, a csóktól megduzzadt szájjal.
- Niel…- motyogta, de én közbevágtam, mielőtt egy újabb csókkal hallgattattam volna el.
- Nem, YeJi! Meg ne szólalj! Egy őrült vagy!- majd kirohantam a szobából, és a hátamat a falnak vetettem. Te úr isten! Hogyan jutottunk idáig?

Ye Ji szemszöge

Reggel, mikor felkeltem, úgy éreztem, hogy szétesik a fejem. Halványan rémlett valami arról a sok piáról, amit bevedeltem, de ha jobban vissza akartam gondolni, akkor éreztem, hogy a fejem hasogatott. Okés, biztos nem történt semmi eget rengető…
Lassan feltápászkodtam az ágyamról, és a fürdőbe vetettem magamat, hogy lemossam az arcomat, hátha attól éberebb leszek.
Eszembe jutott a tegnapi vizsgám, amit olyan hihetetlenül elrontottam.
Annyira elrontottam, pedig rohadt sokat tanultam rá! Mi a fenéért?
Ráfintorogtam a tükörképemre, és úgy, ahogy voltam, pizsibe (mikor öltöztem át?) kicsoszogtam a konyhába. Már messziről láttam Niel fejét, amint bámul a távolba, kezében, a már valószínűleg kihűlt kávéjával. Ennek meg mi baja?
- Hé, bebambultál az univerzumba, vagy mi bajod?- böktem vállon, mire felnézett rám. Szeme alatti karikák arról tanúskodtak, hogy nem aludt valami sokat.
Nagyon kedveltem Niel-t. Már mikor először találkoztunk, még gyerekekként, akkor éreztem, hogy nagyon jóban leszünk mi ketten. Aztán felnőttünk, összenőve. És elkezdtem vonzódni hozzá. Tudom, hülyeség lett volna így elrontani a barátságunkat, így nem szóltam egy szót sem.
- Semmi…- motyogott vissza, lekapva rólam a szemét. Komolyan…. mintha valamit titkolna.
- Nem aludtál jól? Valami csaj nem hagyott?- folytattam a haveri beszédet, hisz így nem volt gyanús, ahogy néha arcán felejtem a szememet. Vagy épp a testén, vagy akármilyén… Igazából nem is tudom, mi tetszett benne. Bolond volt, játékos, jófej, és nekem pont az esetem volt a kinézete is… Bárcsak az álmom valóság lett volna…
Álmomban megint csókolóztunk. Mondjuk ez előfordult már párszor. De hát mindig megdolgoztatja a fantáziámat, akárhányszor csak a szájára nézek…
- Igen, egy csaj nem nagyon hagyott békén…- sóhajtott, és belekortyolt az italába.
- Hát… - húztam el a számat alig észrevehetően- Jól nézel ki, biztos beléd zúgott!- majd felálltam, hogy nézzek magamnak valamit a hűtőben- Hogy jöttem haza?
- Chunji kísért el!- válaszolt a fiú.
- Hogy kísért volna el, ha tegnap azt ecsetelte nekem, hogy milyen menő buliba megy?- forgattam a szemem, ahogy eszembe jutott a fennhéjázó stílusa. Igen, helyes volt, de egy barom. Nielnek azt mondtam, hogy bejön nekem, de csak hogy ne legyen gyanús, hogy érte csorog a nyálam- Te hoztál el?- fordultam felé.
- És ha igen?- nézett rám kicsit frusztráltan.
- Milyen morcos vagy! Mintha legalább lehánytam volna a cipődet…! Oh, ugye nem tettem meg!- néztem rá félve.
- Nem… Akkor már nem laknánk egy házban- mosolyodott el, de láttam rajta, mennyire kényszeredett. Ezért közelebb hajoltam az arcához, hogy szemügyre vegyem, de vállamnál fogva eltolt, és felcsattant- Ne mássz a képembe, YeJi!
Összerezzentem a váratlan kifakadásától, és arrébb húzódtam.
- Történt valami tegnap este?- ráncoltam a szemöldökömet értetlenül.
- Nem emlékszel semmire?- kérdezte kicsit túlzott intenzitással.
- Szóval történt- sóhajtottam- Ugye nem csináltam semmi hülyeséget…?- haraptam az ajkamba.
- De, eléggé!
- Ugye nem írtam fenyegető üzenetet a tegnapi vizsgáztató tanáromnak? Te jó ég, ki fognak rúgni!- nyüszítettem hirtelen jött ijedtségemben.
- Dehogy, hazajöttél, és szinte azonnal elaludtál.
- Szinte azonnal... Az nálam pont elég, hogy hülyét csináljak magamból- fintorogtam.
- YeJi…. zárd már be a hűtőt, ha nem akarsz onnan semmit, és ejtsük a témát!- szólt erélyesen, mire vállat vonva elvonultam a jegyzeteim felé. Nem volt étvágyam, így inkább tanulásba akartam ölni az időt. Volt még pár vizsgám, de most az egésztől elment a kedvem. Unottan bámultam a papírokat, és azt vettem, észre, hogy már fél órája bámulom ugyanazt az írásjegyet.
Hát ez valami pazar. Nem hagyott nyugodni valami, de nem tudtam, mi lehet az.
Nem voltam sokáig egyedül, mert Niel berontott a nappalinkba, és kirántotta a kezemből a jegyzetet.
- Szánalmasan festesz!- mondta ismét erőltetett mosollyal- Menj, és egyél valamit, akkor majd jobban tudsz koncentrálni.
- Nem vagyok éhes!- nyúltam a papírjaimért, de ő magasabbra tudta emelni- Kérlek, Niel, tanulnom kell!- néztem rá nagy szemekkel, ami általában meghatotta, de most megacélozta az arcát.
- Akarod, hogy felhívjam anyukádat?- fenyegetőzött.
- És mit mondanál neki?- tártam szét a kezem nevetve.
- Hogy nem eszel, és hogy rám másztál éjszaka…- olyan volt, mintha csak kicsúszott volna a száján, és már abban a pillanatban megbánta volna a tettét.
- Hogy mi?- nevettem fel erőltetetten- Valami hihetőbbet hazudj!- forgattam meg a szemem, de valami furcsát láttam a szemében. Megbánást. Zavart. Kényelmetlenséget…
- Ugye nem…?- hűltem el. Nem tehettem meg. Miért másztam volna rá pont tegnap, mikor annyiszor visszafogtam már magam- Tegnap este csináltam valamit?- estem vissza a fotelbe, és éreztem, hogy megfordul velem sok minden.
- Figyelj, YeJi… nem akartam mondani, de egyszerűen nem tudok továbblépni rajta…- nyalta meg idegességében a szája szélét- Megcsókoltál tegnap este. Miután egy csomó hülyeséget hordtál össze. És én… visszacsókoltalak. De aztán leállítottalak, nyugi! Csak… úgy tűnik, te nem emlékszel erre…
- Azt hittem, csak álmodtam- nyüszögtem, és égő fejemet a tenyerembe simítottam- Bocsáss meg Niel- szűrtem az ujjaim között- Annyira sajnálom, nem tudom, mi ütött belém. Nem akarok semmit tönkretenn…- lefagytam, mire elért az agyamig az előző mondata, és felnéztem rá. Még mindig ott állt- Mi az, hogy visszacsókoltál? Miért?
- Csak… így hozta…- látszott, hogy nagyon kellemetlen neki a dolog. És ezért még jobban szégyelltem magamat. Hogy tehettem meg a barátságunkkal?
Éreztem, hogy kibuggyan egy könnycseppem. Majd még egy… és követte még pár.
- Te… sírsz?- ijedt meg Niel, és elém térdelt.
- Már hogy ne sírnék…- törölgettem a szememet- mindent tönkretettem. Akkora hülye vagyok. Nem csoda, hogy tegnap is megbuktam. Most megbuktam barátságból is…
- Miről beszélsz?- simította a tenyerét az arcomra, hogy rá nézzek. A szája olyan közel volt hozzám. Olyan egyszerű lett volna megint megcsókolni. De nem tehettem.
- Nem azért mondtam, hogy emészd magad, elfelejthetjük... nem lesz belőle semmi…- fájdalmas volt a tekintete- csak nem értettem, hogy miért pont engem!- nézett rám nagy szemeivel.
- Ki mást?- kérdeztem halkan.
- Chunji?
- Ő nem érdekel. Sosem érdekelt igazán. Mindig is csak egy emberre néztem. De most őt is elriasztottam valószínűleg magamtól- álltam fel, és kikerülve elképedt arcát, a szobám felé igyekeztem, de elkapta a karomat, és szembefordított magával.
- Te most… rólam beszélsz?
- Kiről másról?- sóhajtottam, és összeszedve maradék büszkeségemet igyekeztem lelépni, de nem engedte. Meddig kell még tartanom magam előtte, hogy nem fáj ez az egész nekem?
- Te neked bejövök?- kérdezte hitetlenül tovább.
- Nem akartam elmondani…- csóváltam a fejemet összetörten- De a tegnapi után úgy is rájöhettél. Bocsáss meg, ha ez neked ez kellemetlen! Ha akarod, akkor elmehete…- túrtam a hajamba zavartan.
- Sehová nem mész!- kiáltott rám kicsit erősebben a kelleténél, és a csuklómnál fogva, amit még mindig szorongatott, magához húzott szorosan, hogy megöleljen- Nem mész sehová sem innen. 
Nem tudtam megszólalni sem a döbbenettől. Csak pislogtam a pólójába, hallgatva a gyors szívverését.
Majd lassan eljutott a tudatomig, hogy ez az ölelése most mit is jelent.
- Niel, téged… nem zavar, hogy kedvellek… jobban, mint egy barátot?- kérdeztem halkan.
- Nem, dehogy, YeJi… sőt! Attól féltem, hogy sosem tudom neked elmondani, hogy mennyire imádom minden mozdulatodat!
Megdermedtem, amit érezhetett, mert eltolt magától, hogy a szemembe nézzen.
- Szeretlek, YeJi!- mosolygott rám szélesen, hogy azt hittem, felrobbanok a boldogságtól. Komolyan, odabent pillanatokként estem darabokra, és tevődtem újra össze. Legalábbis ilyen érzés volt. 
Mióta éltünk egymás mellett abban a hiszemben, hogy csak barátokként gondolunk a másikra…
- Úgy örülök, hogy megbuktam…- tört fel belőlem a sóhaj, egy idő után, míg csak bámultunk egymás szemébe, mire hitetlenül felnevetett.
- Én nem, mert tegnap este borzalmas voltál. Többet ne bukj meg, szóval menj is tanulni!- nyomta a kezembe vigyorogva a tanulnivalómat. Nem értettem, mire fel ez a hirtelen változás.
- Niel! Nem hagyhatjuk a témát ennyiben!- tettem csípőre a kezem, földhöz vágva a tételsorom, amit szintén vidáman nézett végig a fiú.
- Mit szeretnél még?- bazsalygott, mire megforgattam a szememet.
- Bevallottuk, hogy szeretjük egymást, és ennyi...? Most akkor mi mik vagyunk egymásnak?
- Lakótársak…- felvontam a szemöldökömet- barátok…- folytatta, mire leesett az állam- és… egy pár?- kicsit elmosolyodtam, mikor kimondta.
- De nem is viselkedünk úgy, mint egy pár…- motyogtam, kicsit zokon véve a helyzetet, mire a derekamnál fogva magához húzott.
- Igen… mert csak két perce számítunk annak. De már mondani is akartam… az a tegnapi csók…- nézett a szemembe mélyen- Sajnálom, Kwon kisasszony, de megbukott belőle… Senki sem kap jó jegyet, mikor csak ilyen rövid ideig produkálja magát.
- Helyes, Ahn Daniel úr- fontam a nyakába a kezemet, és éreztem, hogy a szívem kiszakad a helyéről- Mikor van a javítóvizsga?
- Most!- mondta, majd ajkamra hajolt, hogy ezúttal józanon, mégis egymástól részegen folytassuk, amit tegnap félbehagytunk.

2014. november 24., hétfő

Dream trip 7. rész [END] /Changjo/



/Szóóóval, az uccsó részeknél mindig elkap a vágy, hogy valami nagyszabásút mondjak, írjak, ami persze sosem jön össze... És ez most sincs másképp! Hát remélem, hogy tetszeni fog, bár a végét nem így terveztem, csak épp elkapott egy hangulat, amit ha a végére értek, biztosan megértetek. Hát, lassan szezonja van! :D Még annyi, hogy köszönöm, hogy ennyien olvastátok, amit én itt összeműveltem! Következőt nem tudom, mikor engedi az időm írni, lehet, hogy a másikkal kéne haladnom jobban, de most lehet, hogy lelassulok a vizsgák miatt... :(/ 
Én a vége felé ezt hallgattam, ha szeretnétek az én idióta lelkiállapotomat elérni, ajánlom nektek is :)

7. rész- VÉGE


Nyújtózkodtam egy nagyot az oldalamra fordulva, ahogy a nap sugarai az arcomra sütöttek.
Nagyon furcsát álmodtam. Elmentem Changjo-val bulizni, kicsit többet ittam a kelleténél, aztán a zuhanyzóban kicsit egymásra ugrottunk, majd hát… megadtam neki magamat. Eddig nem gondoltam magamról, hogy ilyen perverzeket tudok álmodni, ráadásul ilyen élethűen. De biztos vannak még rejtett képességeim...
Viszketett a combom, ezért odakaptam, hogy megvakarjam. De… miért nincsen rajtam ruha? Te jó ég! Nem álmodtam volna? Tényleg lefeküdtem vele? Az emlékek lassan visszakúsztak az elmémbe. Igen, basszus tényleg ott voltunk…
Ez azt jelenti, hogy Changjo még itt fekszik a hátam mögött? Nem merek megfordulni… most hogyan viszonyuljak hozzá a tegnapi után? Ezek után, hogy tegnap ennyire rábíztam magamat, nem akarom soha többé elengedni.
Hogyan bánnám meg, mikor szeretlek!
Basszus, bevallottam neki az érzéseimet? Komolyan ennyire bátor lettem volna?
Még mindig éreztem magamon az érintéseit, a csókjait… fenébe is, ehhez hozzá tudnék szokni. Úgy vigyázott rám… egészen belepirultam.
De valami nem stimmelt. Valami mocorgott mellettem. És Changjo egészen biztosan nem morog, és liheg furcsa hangon.
Rosszat sejtve felültem, magamra húzva a takarót, elfedve ezzel pucérságomat, és magam mellé néztem. Ahol épp Bessy rágcsált valamit jóízűen. A szemem elkerekedett, és csak tátogni tudtam. Mi ez? Hogy került a kutya az ágyamba, és hová tűnt az, akinek itt kéne lennie?
- Húzzál innen!- löktem meg a kutyát, hogy hagyja el a területet, de az tovább rágcsált valamit. Valami papírlapot találhatott. Hát persze, azt nem adja egykönnyen. Én mégis olyan mérges lettem rá, hogy megfogtam a szájából kilógó cetlit, és nagyot rántva rajta a kezembe maradt a fele.
Már azon voltam, hogy elhajítsam, mikor írást pillantottam meg rajta. Csak egy sor volt, még jó, hogy Bessy nem azt zabálta fel. De így a szívem tört ketté, mikor elolvastam.
Ezt el kell felejtenünk.
Ennyi. Semmi több. De az írást bárhol felismertem volna. Changjo így hagyott faképnél? Ezt komolyan gondolta? Egy papírlappal akar elrendezni?
Dühösen a szekrényemhez léptem, hogy felkapjak valami ruhát, majd átrobogtam a szemben lévő szobába. Az üres volt. Úgy értem teljesen. A fiú cuccai sem voltak sehol. Egy darab ruha sem. Kezdtem egyre rosszabbat sejteni. Lerohantam a lépcsőn. Anyám a konyhában tevékenykedett.
- Anya, hol van Changjo?- kezdtem, még a köszönést is lehagyva.
- Jin Hee-vel hazament Koreába ma reggel. Volt valami papír az ösztöndíjával kapcsolatban, amit el akart intézni. Nem búcsúzott el? Azt hittem, szól neked. Milyen volt amúgy a tegnap estétek?- mosolygott, de én szinte semmit nem fogtam fel belőle. Csak annyit, hogy elment. Kihasznált. Csak egy éjszakára voltam jó neki.
Hogy odavolt, hogy In Soo csak meg akart fektetni, végül ő tette meg. Én bevallottam neki, hogy szeretem, ő egy szót sem szólt. Fel kellett volna tűnnie…
Meg akartam benne bízni, ő pedig elárult. És még csak ahhoz sem volt képe, hogy a szemembe mondja, hogy kidob, mint a szemetet. Egy papír. Ennyit érdemeltem? Végig erre játszott? Kamu volt ez a barátkozós szöveg? A „nem akarom, hogy olyan fiúnak higgy!” szöveg? Minden? Mi volt igaz belőle?
- Yun, jól vagy? Elsápadtál! És miért van ez a póló fordítva rajtad?- kérdezősködött, de én éreztem, hogy a könnyeim megindulnak, és ezt nem akartam, hogy lássák. Azonnal sarkon fordultam, és felrohantam a szobámba, bekulcsoltam magam mögött az ajtót, még csak véletlenül se jöjjön be utánam semmit, és rávetődve az ágyra elkezdtem bőgni. Hogy lehettem ilyen naiv? Hogyan? Ilyen könnyen kapható lennék? Miért? Miért nem tartottam magam jobban az elveimhez? Akkor most nem kéne szégyenkeznem magam előtt!
Csörgött a telefon, mire ránéztem.
Changjo.
Még van képe felhívni a történtek után? Most akar megbizonyosodni róla, hogy felfogtam e, hogy köztünk nincs semmi? Egy pillanat alatt kitöröltem a szememből a könnyeket, és remegő kézzel nyomtam a felvétel gombra.
- Áh, Yun-ah, gondolom felébredtél…- hangja üde volt. Szóval ő jól érzi magát?- Szóval csak annyi, hogy…
- Rohadj meg!- sziszegtem a telefonba, mire elakadt a szava- Hogy merted ezt tenni?- kiabáltam- Hogy merted? Remélem, hogy most boldog vagy! Utállak. Sosem akarlak látni. Soha többet. Menj a francba! Gyűlöllek, Choi Jong Hyun!- majd lenyomtam. Rámeredtem a képernyőre. Azt hittem, jobban fogom magam érezni, ha kiosztottam, de nem lett jobb. Csak még üresebb lettem tőle. Két perc után újra elkezdett csörögni a telefon. Megint ő hívott. Egyből lenyomtam. Majd kikapcsoltam a telefont, de még az aksit is kiszedtem, mert ezt láttam a sorozatokban. Nem akartam, hogy keressen. Nem akartam csak rágondolni sem. Így a tegnap este, amire reggel olyan pironkodva gondoltam, életem legnagyobb hibájaként lett elkönyvelve. Remek, Min Yun-ah. Egy díjnyertes szerencsétlen vagy.
Nem tudom mennyi ideig bőgtem magamban, de végül megelégeltem.
Felálltam az ágyról nagy lassan, és a tükör elé sétáltam. Néztem a magam előtt látott lányt. Kisírt szemekkel szenvedett álmai nyaralásán. Hirtelen felnevettem. Annyira szánalmas voltam. Mintha a világ állt volna meg. Nem. Nem fogom hagyni magamat. Nem engedem, hogy szomorú legyek miatta. Hogy miatta tegyem tönkre a fennmaradó napjaimat álmai szigetén. Őmiatta, aki nem becsült meg engem.
Akkor elhatároztam. Soha többet nem kap meg senki engem, csak ha bebizonyította, hogy érdemes rá. Ha bebizonyította, hogy tényleg szeret. Lehet, hogy magányosan halok meg. De többé velem ezt senki nem fogja eljátszani. Kis mosolyra húztam a számat, amitől kisimult az arcom.
Rendben. Kezdhetjük is. Changjo… ég veled.

*
 6 hónappal később~

Rohantam, a csúszós úton, kis híján fenékre estem a jeges úton. Ah, miért nem sózták még fel a járdát? Kész életveszély! A telefonom kijelzőjére néztem. Már késtem így is tíz percet, a megbeszélthez képest. Összedörzsöltem lefagyott kezeimet, majd haladtam tovább, kissé óvatosabban.
Megkerültem egy kukát, majd egy rossz helyre beállt autót, míg eljutottam a kis kávézóba, amit annyira szerettem. Otthonos volt, kicsi és sosem volt túlzsúfolva. Ilyenkor télen felemelő érzés volt beülni egy forró kávéra, vagy teára. Megláttam az ablakban ülni a fiút, aki iszogatott valami melegnek kinéző italt. Pont a járda felé fordította a fejét, és mikor meglátott, mosoly terült el az arcán. Lehet, hogy már azt hitte, nem jövök. Az ajtóhoz siettem, ezzel megzengetve a kis harangot, ami az ajtó felé volt szerelve.
- Szia In Soo- ültem le a fiúval szemben. A fél éve megismert fiúnak már pár hónapja barna haja volt, felhagyott a szőkével. Ettől már sokkal átlagosabban nézett ki.
- Aggódtam, hogy már elfelejtettél!- mosolygott rám.
- Hogyan felejthetnélek el?- csóváltam a fejemet- Csak nagy volt a nyüzsgés az egyetemen az óra végén, így lassan tudtam csak elszabadulni…- majd belemélyedtem az itallapba.
Igen, felmerülhet, hogy miért ültem egy asztalnál ezzel a fiúval, akivel Új-Kaledóniában nem túl szép emlékeket gyártottam. Úgy, hogy mikor hazajöttünk Szöulba az út után, miután kiélveztem a fennmaradó napokat a gyönyörű szigeten, leszorítva mélyre a fájdalmas tudatát Changjo árulásának, felkeresett. Megkeresett, és azt mondta, jóvá akarja tenni. Azt mondta, soha többé nem akar tőlem semmi többet, mint a megbocsájtásom. Zavarta, hogy ennyire lejáratta magát a szememben. Így végül, mikor idegesített a rámenős vágya a feloldozásom iránt, megbocsájtottam. Egyre többet beszéltünk, majd találkoztunk. Semmi nem volt köztünk. Aztán mostanra jó barátok lettünk. Azóta In Soo-nak barátnője is lett, aki ugye nem én voltam. És meglepett, hogy milyen hűséges hozzá. Először a lány féltékeny volt rám, hogy ennyit vagyok a barátjával, de hamar belátta, hogy én nem olyan lány vagyok, aki veszélyt jelent. Igen, azóta nem kezdtem egy pasival sem, inkább a tanulmányaimra koncentráltam. Nagyon szerettem a filmezést tanulni. Örültem, hogy bekerülhettem arra az egyetemre.
Changjo meg… néha eszembe jutott, de akkor nagyon hamar eltereltem a gondolataimat. Nem keresett azután. Nem találkoztunk. Tudtam, hogy elment Amerikába tanulni, és biztos jó élete van ott. De többet nem tudtam róla. És nem is kérdezősködtem. Jin Hee még nyáron kapott egy jó gyakornoki állást, miután letette a vizsgáit, így róla sem tudtam semmit. Tudtommal nem tudott a kis afféromról az öccsével.
- És miről akartál ma beszélni?- kérdeztem felnézve a lapból- Azt mondtad, hogy örülni fogok neki!
- Igen, tudod, a múltkor mondtad, hogy nem tudod, hol csináld a gyakorlatodat, igaz?
- Így van!- bólintottam. Hisz elvileg kellett szereznünk tapasztalatot a filmkészítésben már az első évben is.
- A szomszédom nagybátyja egy híres rendező. Aki még a múltkor azt a kémes filmet rendezte, tudod, ami megkapta azt a sok díjat. Megkérdeztem, hogy nem mehetnél oda gyakornoknak. És igent mondtak- apró mosoly játszott a szája szélén.
- Komolyan?- esett le az állam- Nem hülyéskedsz?
- Nem, tényleg így van!
- Ó, In Soo, imádlak! Te vagy a legjobb haverom, ugye tudod?
- Furcsán viselkedsz a legjobb barátaiddal, és én foglalt vagyok, szóval…- nevetett.
Igen. Elmondtam neki a történetet is. Senki másnak.
- Menj a fenébe!- morogtam, de végül elmosolyodtam. Így együtt töltöttük a délutánt, míg a telefonom jelzett valamit. Rápillantottam, majd felsóhajtottam- El is felejtettem. Ma van az általános iskolás osztálytalálkozónk. Hívtak, de nem szoktam rá elmenni, Jong Hyun miatt. De ő most úgysincs itt…
- Menj el! Biztos jó lesz!- unszolt.
- De azt terveztük, hogy még beülünk egy moziba…
- Elkísérlek az osztálytalálkozóra!- mosolygott továbbra is- Miattam ne maradj le ilyesmiről.
Végül rábólintottam. Hisz tényleg rég láttam már őket.
Lassan összecuccoltunk, és a megadott étterem felé vettük az irányt. Közben In Soo szórakoztatott, hogy eszembe se jusson megfordulni. Hisz amikor utoljára láttuk egymást ezzel az osztállyal, én dühösen elrohantam. Szégyenemben… Vajon emlékeznek még rá?
Kicsit szorongva léptünk be az étterembe. Bent megláttam egy csomó fiatal „felnőttet”, mint amilyen én is voltam, és kellett egy kicsit használnom a fantáziámat, hogy bele tudjam képzelni az egyszeri kis rohangáló önmagunkat. Akaratlanul is elmosolyodtam.
Egészen addig, míg a társaság szeme ránk nem vetült. Pislogtak párat a közelben állók, mint akik próbálnak beazonosítani. Aztán elkerekedett a szemük, és egy apró, olyan „régen láttalak, te jó ég, feletted is eljárt az idő” pillantással illetek.
- Yun-ah!- kiáltott fel az egyik lány. Mi Young-ot ezer közül is felismertem volna. Gondolkoztam rajta, hogy ölelés helyett inkább beverjem a képét, amiért akkor kavarta a szart, és miatta vesztem össze Changjo-val, de aztán rájöttem, hogy inkább hálásnak kellett volna lennem. Changjo nem olyan, akiért sírnom érdemes. Így visszaöleltem.
- Te jó ég, milyen régen láttalak!- az egykori barátnőmnek jót tettek az évek, nagyon szép lett. Eközben egy csomóan körénk gyűltek, és hirtelen mind tudni akarták, hogy mi történt velem az elmúlt négy és fél évben, és mikor újítottam be ezt a csodasrácot, igen, In Soo kicsit feszengve állt ott mellettem, ígéretéhez híven nem tágítva, én pedig alig győztem elmondani, hogy csak barátok vagyunk. 
Mindenki úgy viselkedett… Mintha meg sem történt volna az kellemetlen esemény. Egészen addig hittem ezt, míg az egyik fiú fel nem kiáltott.
- Nézd, Jong Hyun, hogy ki van itt! A kis barátnőd!
Erre kihagyott egyet a szívem, és azonnal odakaptam a szememet. Nem messze, az egyik asztalnál valóban ott ült Changjo, és engem bámult. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy pár lány ott ült körülötte… a dekoratívabb fajtából. Mikor a társaságom meglátta, hogy mit nézek, azonnal elnémultak. Ahha, nem elfelejtették a dolgot, csak tapintatosan nem hozták szóba. Köszi szépen. A mögöttem álló barátom bátorítóan megfogta a kezemet, és megszorította.
Changjo lassan, kicsit idegesen megvakarva a tarkóját, majd felállt, és felém sétált.
- Hogy vagy, Yun?- kérdezte idegesítően régen hallott hangján, mire összeszorult a gyomrom. Legutóbb akkor hallottam, mikor elsuttogott egy édes: Jó éjt mondatot a fülembe aznap éjszaka.
- Jól, köszi! In Soo-t már nem kell neked bemutatni, igaz?- mutattam a hátam mögé- Hogyhogy nem Amerikában vagy?- a hangom kicsit hűvös volt. Ahogy Changjo nézése is, amivel In Soo-t illette, és a kezünket, ami most egymást szorította.
- Hazajöttem a Karácsonyra- válaszolta röviden, majd szemöldök ráncolva körbenézett. Mindenki minket bámult- Ennyire érdekesek vagyunk?- nevetett fel kicsit, de volt benne egy adag figyelmeztetés is, miszerint hagyják már végre abba. Erre azonnal mindenki elkezdett a saját dolgával foglalkozni. Changjo visszanézett rám, kicsit kínos mosollyal, mintha szólásra nyitotta volna a száját, de végül csak szó nélkül elsétált mellettünk.
Éreztem, ahogy elgyengülök. Changjo… miért fáj még mindig, amit tettél?
- El akarsz menni?- kérdezte a fülemnél In Soo, de csak megráztam a fejemet. Már nem menekülök el többet, és magam után húzva leültem Mi Young-ékkal egy asztalhoz.
Nem is volt vészes az este, csak épp éreztem, szinte belém égett Changjo pillantása, amit elég gyakran felejtett rajtam, hiába nem ültünk közeli asztalnál.
De igyekeztem nem túl feltűnően idegesíteni magamat ezen. Pár régi srác, akit ismertem akkoriban odajött hozzám, csapni a szelet, és mind biztosított, hogy ha nekik írtam volna szerelmes levelet, akkor biztosan nem utasítanak vissza, tekintve, hogy milyen szép lettem. Egy fél éve megsértődtem volna viccükön, de tudva az igazat, csak velük nevettem. Mi Young feszengett kicsit, de én nem haragudtam rá. Nem mondtam semmit az egészről. Hagytam elfelejtődni az igazságot.
Elég késő volt már, mikor elindultam hazafelé. In Soo már hamarabb leköszönt, mondván, hogy Hyeon Son, a barátnője megsértődik, ha az estét velem tölti, így egyedül hagyott. 
Elbúcsúztam a többiektől, és téli kabátomat magamra operálva indultam az ajtó felé. Kiérve megcsapott a tél semmivel össze nem keverhető illata, és szemem nagyra nyílt, mikor megláttam, hogy az égből hullik a szikrázóan fehér hó. Az utcai lámpák fényében láttam, hogyan kergetőznek egymással a pelyhek, ahogy a szél összeborzolja őket. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám, gyönyörű kép volt. Olyan filmbe illő. Ezt imádtam a télben.
Egyszer csak azt éreztem, hogy valaki a fejemre húzta a kapucnimat, így a hajamat nem érték már az apró csillagok.
Meglepődve oldalra néztem, és a gyomrom bukfencet vetett. Minek jött utánam? Changjo ott állt mellettem, kicsit félszegen, mint aki maga sem érti, mit tesz.
- Meg ne fázz…- mondta mintegy magyarázatként.
- Köszi. És... Jó éjt!- húztam a számat kicsit ironikusan, visszagondolva akkori utolsó mondatára, majd elindultam az utcán, zsebembe mélyesztve a kezemet.
Lábam alatt ropogott a frissen hullott hó, de nem csak az enyém alatt. Hallottam, ahogy a fiú jön mögöttem. Megszaporáztam a lépteimet, de ő csak jött utánam, azonos tempóban. Kezdett idegesíteni. Eközben kiértem a térre, ahol a metró megálló is volt, ahol felszállni terveztem. Gyönyörű égősorokkal voltak az épületek, és a fák feldíszítve. Az egésztől hirtelen tudatába lettem, hogy már csak pár nap, és karácsony.
- Mit akarsz?- kérdeztem a fiút megpördülve, aki, mikor én megtorpantam, ő is megtorpant- Mit akarsz tőlem?- kérdeztem kicsit megemelve a hangomat. Egyszer és mindenkorra le akartam zárni ezt a témát az életembe, hogy utána nyugodtan menjek tovább.
- Nem is tudom… magyarázatot?- vonta fel a szemöldökét. Mintha fejbe vágtak volna.
- Magyarázatot? Te kérsz tőlem magyarázatot? Nem érzed magadat nevetségesnek?- sétáltam hozzá közelebb, hogy ne kelljen az egész térnek hallani a beszélgetésünket, amiből úgy éreztem, hamar egy elmérgesedett vita keletkezhet.
- Miért érezném? Szánalmasnak éreztem magam, mikor elkezdtél a telefonba ordítani mindenféle utálkozó szót. Elhiszem, hogy megbántad, amit kicsit illuminált állapotban tettünk, de ezt meg is beszélhettük volna… Azt hittem, nincs ellenedre a dolog…
- Nem is volt. Bevallottam, hogy szeretlek!- tártam szét a kezemet, totál értetlenül a magyarázata előtt. Hisz mi a francról beszél most? Megbántam?
- Akkor meg mi volt az egész, hogy ennyire megutáltál?
- Szerinted ne tettem volna, mikor hagysz egy papíros üzenetet, hogy felejtsük el az egészet, ami történt? Azért ennyire ne nézz már könnyen kaphatónak! Kihasználtál! Ráadásul így közölted, hogy nem kellek neked! Ezek után mit vártál?- szinte nevettem a helyzeten.
- Te meg a mi a halálról beszélsz? Igen, írtam üzenetet, amiben leírtam, hogy haza kell mennem, hogy hálás vagyok a bizalmadért, hogy édesen aludtál, ezért nem akartalak felébreszteni, és hogy nehogy azt mondd, hogy felejtsük el!- sorolta idegesen, mire elég rossz érzés lett úrrá rajtam. Mintha valami fontosat elfelejtettem volna. Mint mikor biztos vagyok az igazamban, de aztán rájövök, hogy a másik nyert. De elhessegettem a gondolatot.
- Ezt most találod ki?- fűztem össze a karjaimat, egyrészt, mert elkezdtem fázni, másrészt, hogy fenyegető pozíciót vegyek fel.
- Komolyan hihetetlen vagy!- elővette a telefonját, előkeresett valamit, majd elém tolta. Én voltam rajta, amint éppen aludtam a parti házban aznap reggel. Mellettem egy papír, amire a fiú ráközelített. Valóban ez a szöveg volt rajta, a sorok között elég nagy sortávolsággal. Tényleg ez volt a vége. Nehogy azt mondd, hogy (új sorban) Ezt el kell felejtenünk.
- Bessy!- nyögtem rémülten- Kinyírom!- motyogtam. Az ő szájából húztam ki a papírost, és meg sem fordult a fejembe, hogy… nos a kutya… megette az üzenet nagy részét.
- Most ne tereld a témát!- csattant fel Changjo, aki már szintén nem értette az egészet.
- Nem… az üzenet Bessy szájában volt, aki bejött utánad a szobába, és mikor kihúztam, már csak az utolsó sor volt rajta…- suttogtam megszégyenülve. Nem az én hibám volt, mégis… Meg sem fordult a fejemben, hogy valami nem stimmel.
- Ez komoly?- nevetett fel Changjo keserűen- Én meg lelkesen felhívtalak másnap, hogy mi van veled, erre meg leordítottad a fejemet!
- Mert azt hittem, neked csak egy éjszaka voltam!
- Ennyire nem bíztál bennem?- csóválta a fejét csalódottan.
- Te mit csináltál volna a helyemben? Először ugrottam fejest ilyenbe, és annyira összezavartál!
- Annyira, hogy most összejöttél azzal, aki akkor rád akart mászni?- húzta a száját fájdalmas mosolyra.
- In Soo-val nem járunk. Csak barátok vagyunk, van barátnője. Tudod, meglepően tudnak az emberek változni, mihelyst valaki fejbe kólintja őket!
- Ah, értem! Már azt hittem, vele vagy.
- Nem vagyok- mondtam még egyszer, mint egy biztosítékként. Ott álltunk egymással szemben némán, zavartan, mint két kisiskolás, és hirtelen nem tudtunk mit mondani. Kiderült, hogy megint félreértettük egymást.
- Őrült deja vu- suttogtam- Sajnálom. Ezúttal az én hibám volt…
- Ne is kövessük el többet. Talán hagyni kéne egymást békében…- sóhajtott nagyot, zsebre téve a kezét. Ezt elutasításnak vettem. Többet nem kér belőlem. Elég volt neki, amit belőlem kapott. Csalódott bennem, és nem akar többet.
- Így van. Ezt kell tennünk, hogy végre megnyugodjunk- hajtottam le a fejemet- Ég veled, Changjo…- éreztem, ahogy a könnyek elkezdenek folyni a szememből, majd megfordultam, és a metrómegálló felé sétáltam lassan, igyekezve nem megcsúszni a jeges úton, amit már belepett a hó is.
- Én is szeretlek!- kiáltott utánam, ami elérve engem szinte jobban csípett, mint a hideg az arcomat. Megtorpantam, de nem mertem hátra nézni. Jól hallottam volna?
- Ezt akartam akkor a telefonba elmondani, mert este nem volt rá alkalmam- folytatta- Én is szeretlek. Nem… nem már megint. Még mindig!
Erre a könnyek, amiket igyekeztem visszafogni, elkezdtek ismét folyni, megállíthatatlanul. Hallottam, hogy felém sétál.
- Nem megyek vissza Amerikába többet tanulni. Annyira nem volt jó, sőt, eléggé utáltam- mondta közben- Második szemesztertől már ide jelentkeztem, Szöulba. Nem miattad. Meg sem fordult a fejembe, pedig már lassan hozzászokhatnék, hogy mi sosem ártunk a másiknak, csak a körülmények… barátnő, kutya…- kicsit felnevetett. Tudtam, hogy már ott áll közvetlen mögöttem- Más talán hagyna a fenébe egy ilyen csajt, mint te. Hol itt a bizalom? De… de én nem tudom megtenni. Tudod miért? Mert rohadtul szeretlek még mindig! És bármit megteszek, hogy te is így érezz, ha már nem tennéd!
Lassan megfordultam, hogy a szemébe nézzek, de csak elmosódottan láttam az arcát a könnyeimtől. De az kicsit meglepődött volna a sírásom láttán.
- Ne sírj- simította arcomra a kezét, és letörölte a könnyeimet- Miattam sose sírj.
- Annyira utállak!- motyogtam, mire megkönnyebbülten elvigyorodott, és olyan erősen szorított magához, hogy azt hittem, összeroppanok. De mégis úgy éreztem, hogy fél éve először kapok levegőt. Felbecsülhetetlen volt.
- Szeretlek, hogyne szeretnélek- suttogtam a fülébe, mire kicsit eltolt magától, de csak hogy kezei közé vegye arcomat, és lassan ajkamra hajoljon. Puha szájával lassan és érzelmesen vette birtokba az enyéimet. Több érzelem volt ebben, mint eddig akármelyik csókban, amit kaptam az élet során. Hideg volt mindkettőnk arca, a hópelyhek továbbra is kíméletlenül ostromoltak, de mégis, belül felforrósodtam.
- Esküszöm Bessy-ből pörköltet csinálok még ma este…- mondtam, mikor elhajolt tőlem, mire a szája felfelé kunkorodott, és összekulcsolta az ujjainkat.
- Nem hinném, hogy jó ötlet. Inkább neked kéne engem kiengesztelned.
- Bocsánatot kérek!
- Evidens!
- Leszek a barátnőd!- vágtam rá. Ez elég megtisztelő lehet neki, tekintve, hogy fél éve senkit nem engedtem magamhoz közel.
- Már az vagy!- emelte fel a kezeinket.
- Csinálok neked kaját!- a férfiakat a hasukon keresztül kell megfogni, nem igaz?
- Azt akarod, hogy rövid életem legyen?- vonta a szemöldökét össze. Köszi.
- Nehéz a kedvedben járni! Akkor mit akarsz?
- Töltsd velem a karácsonyi szünetet! El akarok utazni!
- Jó legyen!- forgattam a szememet- Hová akarsz menni? Jinan? Busan? Jeju-do? Vagy esetleg…
Nem tudtam folytatni, mert ismét egy csókkal fagyasztotta belém a szót.
- Jobb ötletem van- húzta a száját arra a tipikus mosolyára, amiből semmi jó nem sül ki, de én mégis, mindennél jobban imádtam, és a pokolra mennék érte, hiába értjük naptárszerűen félre egymást, mert végül úgyis mindig egymásnál kötünk ki- Mit szólsz Új-Kaledóniához?


VÉGE

És most engedjétek meg, hogy kiéljem a Changjo féle fangörcsömet :') Küldöm nektek, akik végig velem tartottatok. Ti vagytok a legjobbak! :D Köszönöm!