Mission 001- 7. rész /C.A.P/

/Tudom, valami ritka lusta vagyok... és nagyon össze meg vissza szégyellem magam, amiért majdnem egy hónapba telt, mire megírtam... Ezúttal jobban igyekszem majd, ha meg esetleg mégsem tartanám be az ígéretem, nyugodtan rugdossatok fenékbe, akkor majd összekapom magam :D /

7. rész

 

Ledöbbent csókomtól, ezt kell, hogy mondjam. De mindez csak az első másodperc problémája volt. A következő pillanatban már azt vettem észre, hogy egyik karjával szorosan átöleli a derekamat, másik kezét tarkómra simítja, és úgy húz magához közelebb, és olyan szenvedélyesen csókol meg, mint még soha senki… Na nem mintha sok tapasztalatom lett volna ezen a téren. Ez volt az a pillanat, amikor mindent kizártam a fejemből. Hogy pontosan mit is kerestünk ott, miért is volt szükséges az ajkainkat összeérinteni. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy nekem szükségem van erre a férfira… mindenképpen. Hajába túrtam ujjaimmal, majd az izmos hátán járattam ujjaimat. Egyszerűen nem tudtam betelni vele. Azt akartam, hogy az enyém legyen. Csak az enyém, és csak én tehessem meg vele ezt. Hogy ezt a csókot ne kaphassa meg más. Csókunk egyre mélyebb lett, egyre jobban követeltük a másikat, és ki tudja, hova fajul, ha mellettünk valaki meg nem köszörüli a torkát.

- Khm… Elnézést!

Erre szétrebbentünk a fiúval, és bár a figyelem elterelés volt a fő célunk, mégsem kellett nagyon leplezni a meglepődést. Mármint mintha a fiú is egészen máshol járt volna. Talán neki is tetszett a csókunk annyira, mint nekem?

De mikor a hang forrása felé néztünk, mindketten ledöbbentünk, és arcunk vörösre gyulladt. Lee Min Sok csoportvezető állt előttünk. Hát ő nem elment már? Azt hittem… 

Mit keres itt? Ez nagyon égő, hogy így látott, de így legalább nem vagyunk gyanúsak.

- Bang nyomozó és Park Hae Ra!- nézett ránk atyaian dorgáló szemekkel, míg mi nem tudtunk hová pirulni, és a lábunkat bámulni. Mint az alsósok, akiket rajta kaptak házi feladat másoláson- Fiatalság, bolondság, igaz? Maguk ketten…. jól egymásra találtak, igaz? 3 év, nem olyan sok. Vigyázz Min Soo, apád nem biztos, hogy örülne neki, ha megtudná. Nem szólok semmit arról, amit láttam, de… ezt legközelebb ne itt intézzétek el, rendben. Ide elvileg nem jöhettek, így… tartsuk ezt tiszteletben, rendben?

- Rendben!- bólogattam lelkesen.

- Akkor mi… megyünk is! Elnézést!- majd C.A.P megragadta a kezemet, és már húzott is ki az iratraktárból, én meg igyekeztem összerakni a darabkáimat. A srác egészen a kocsijáig húzott, és ott belökött az anyós ülésre. Meglepődtem, kicsit durva mozdulatán, de nem szóltam egy rossz szót sem. Ahhoz túlságosan zavarban voltam.

Beszállt a vezető ülésbe, és szerintem a megengedettnél jóval gyorsabban száguldott ki a parkolóból. Látva, ahogy megfeszül az álla, nem is mertem megszólalni. Még azt sem kérdeztem meg tőle, hogy… hogy pontosan hova is megyünk. De mikor megállt, a már ismert mélygarázsban, összeszűkült a gyomrom.

Én nem akarok vele egy levegőt szívni. Félek tőle. Félek magamtól. Félek attól, amit érzek, ha vele vagyok!

- Szállj ki!- morogta, mikor látta, hogy nem mozdulok. Félve a kilincshez nyúltam, és kiszálltam a járműből. Majd követtem Min Soo-t a lifthez. Rendben, semmi baj nem lesz. Ügyes lány vagy, megoldod. Ilyeneket mantráztam magamban, és közben igyekeztem mosolyogni is hozzá. Ez utóbbi már nem nagyon ment. Némán álltunk egymástól egy méter távolságban a felvonóban, majd mikor megérkeztünk, szó nélkül ment előttem. Az ajtónál sem vacakolt sokat a kulccsal, egyszerűen kitárta, majd belépett. Követtem én is, csak akkor rezzentem össze ijedten, mikor bevágta az ajtót magunk mögött.

- Nem kell annyira aggódnod, nem eszek embert- morogta tovább, és maga után húzott a nappaliba, majd lenyomott egy fotelbe, majd velem szemben helyezkedett el.

- Most meg végre elárulhatod, hogy mit is akartál elárulni az irattárban, mikor ránk nyitott a drága csoportvezető.

Erre beugrott minden. Hogy pontosan miért is akadtam ki annyira. És amit C.A.P mégiscsak képes volt velem feledtetni. Amit hál’ istennek, ezek szerint meg nem történtnek tekintett. Addig jó, míg nem is hozza szóba.

- Francokat kedves!- szűrtem ki a számon.

- Hé, neked a nagy pajtid- nézett rám furcsán a fiú.

- Az igazság az, hogy…- felsóhajtottam, majd a könnyebb magyarázat érdekében, a telefonomért nyúltam. A memóriakártya legalább menthető volt az előzőből, ami az életemet mentette meg, így azt tovább tudtam használni, ha a többit nem is. Gyorsan kikerestem, majd beindítottam a hangfájlt. Egy női hang csendült fel, ami a szórakozóhely wc-jében kicsit visszhangzott.

Azt mondta, egyedül jön… - kis csönd- A Red Midnight mögötti sikátorba… Ketten elegek leszünk, hogy átadjuk nekik… Igen. Nem, az nem kell. Azt mondták az árral sincs problémájuk. Csak vigyázni kell, az átadásnál, mostanában sok zsaru járőrözik errefelé. De majd figyelünk. Rendben, akkor majd ott találkozunk. Viszhall!-

Rövid szünet ismét.

 Dong Su, én vagyok az, Mimi. Készülj fel, nemsokára mennünk kell. Sólyom mindjárt érkezik!

- Egy pillanat- mondtam, mikor a fiú értetlenül nézett rám. Előkerestem egy másik fájlt.

Van valami új hír, Sólyom?- Min Sok csoportvezető hangja volt, a mai akcióm alkalmával- Ez bizony nem lesz egyszerű. Elbénázták azt az ügyet a Red Midnight-ban, pedig én szóltam… Mondtam neked, hogy az úgy nem lesz jó. Az a másik szerencsétlen… Áh, ne is gondolj most erre. Elintézem, megoldjuk az ügyet… Rendben, ma este ott leszek. Viszhall!

- Érted már? Az első a Red Midnight-os nő telefonbeszélgetése. Ezt meg ma vettem fel az irodájában, miközben elbújtam. Azt hittem először, hogy ránk utal, hogy szerencsétlenek voltunk. De Lee Min Sok ezt rájuk értette. Mert elbaltázták. Mert odamentek, mikor ő elvileg ezt megtiltotta… C.A.P, érted ezt? Az, akiben bíztam… az így átvert… mindannyiunkat- suttogtam a végén, majd a fiú arcára néztem. Ő bámult előre, mint aki nincs magánál.

- Szóval az egész Min Sok csoportvezető volt. Ő a tégla a csapatban… te jó ég.

- Direkt ő engedélyezte, hogy veled dolgozzak, és ilyen bonyolult ügyet csinálhattunk közösen… így is terelte magáról a gyanút. Szólnunk kell az apádnak!- jelentettem ki határozottan.

- Nem. Ha most szólnánk, akkor csak magunkra haragítanánk. Elvégre, azt jelentené, hogy nem vallottuk be az igazat. Hogy eltitkoltuk. Ráadásul, ha Min Sok megsejtene valamit abból, hogy tudja mindenki az igazságot, akkor szerinted közelebb jutnánk a WIND-hez?- kioktatóan nézett rám. Végül is igaza volt. De akkor is…

- Nagy bajt okoztunk!- temettem tenyerembe az arcomat. Össze voltam zavarodna. Nem gondoltam volna, hogy egy ilyen helyzetbe juthatok.

- Fel akarod adni?- a hangja kicsit gúnyos volt.

- Persze, hogy nem!- csattantam fel azonnal. Velem ne szórakozzon.

- Remek. Holnap akkor elintézem azt, hogy a WIND nyomára bukkanjunk!

- Egészen pontosan hogyan is?- néztem rá gyanakodva.

- Szerinted hogyan? Nyomkövetőt és lehallgatót teszek a csoportvezető telefonjába.

- És szerinted nem fog gyanakodni?

- Hacsak nem viselkedünk gyanúsan. Bár a szemében mi már csak a hormonjainkkal szenvedő, második tinédzserkorukat élő fiatalok vagyunk, akik bárhol képesek egymásnak esni. Lehet, hogy nem kell félni!- mosolygott rám kicsit gonoszan- Amúgy, nem csókolsz rosszul.

Nyeltem egyet. Először hozta szóba a dolgot, mióta megtörtént. És nyilván várta, hogy valamit én is reagáljak rá. De nem akartam neki bevallani, hogy milyen jó érzés is volt vele smárolni. Ezért, úgy csináltam, mintha nem hallottam volna meg az utolsó mondatait.

- Helyes. Akkor ha megtudsz valamit, akkor értesíts, és megbeszéljük a további lépéseket. Most megyek- álltam fel a kanapéról, és már terveztem is méltóságteljes kivonulásomat.

- Mész is?- gunyoros volt, ami megállásra késztetett- Visszamész a barátodhoz, és úgy csinálsz, mintha semmi nem történet volna?- a hangja ostorcsapásként ért, csak úgy, mint amit szavai jelentettek. Szóval neki is jelentett valamit, mégiscsak? Szóval…

- Min Soo-ah…- motyogtam öntudatlanul, miközben megfordultam felé. Ajka vonallá préselődött, úgy lépett közelebb hozzám. Fenyegető jelenség volt, komolyan megijedtem tőle. Próbáltam magam összehúzni, a lehető legkisebbre, de szemem majd kiesett a helyéről, mikor a következő pillanatban, ahelyett, hogy megrángatott volna, hogy térjek észhez, magához rántott, és rátapadt az ajkaimra. Nem tudtam, nem engedni nekem, hisz vissza tértek azok az érzések, amiket az iratraktárban is éreztem. Egy pillanat alatt ellazultam, és odaadóan csókoltam vissza. Több sem kellett neki, nekitolt a nappalit és a konyhát elválasztó konyhapultnak, és egyre szenvedélyesebb lett.

Sosem értettem, hogy miért fantáziálnak a csoporttársaim arról a pillanatról, ami velem most megtörtént. Azért, mert egyszerűen csodálatos volt. Képes volt egy pillanat alatt átvenni az uralmat az agyam felett. Mikor keze a pólóm alá csúszott, és derekamat kezdte simogatni, egyre feljebb csúszva, akkor esett le, hogy mit is csinálunk egészen pontosan. Így egy erőteljes mozdulattal, a vállánál fogva ellöktem. Mondanom sem kell, nagy akaraterő kellett hozzá. Hátráltam is pár lépést az ajtó felé, hogy vissza ne vessem magam a karjaiba.

- C.A.P…- motyogtam levegő után kapkodva- Mi a fenét művelsz?

- Nem… nem tudom!- csóválta a fejét lehunyt szemmel, ő is hasonló állapotban, mint én.

- Nem leszek egy a sok lány közül…- motyogtam.

- Milyen sok lány?- ütött a pultra maga mellett idegesen- Ha már kihallgattad a beszélgetésemet Sung Mi-val, akkor legalább figyeltél volna! Neki is megmondtam, hogy nem csábítok minden nőt az ágyamba, nem vagyok ekkora seggfej! Az egy dolog, hogy mit terjesztenek rólam…

- Azt mondtad, hogy nem buksz a foglalt lányokra…

- Igaz… de Rokhyun akkor is egy szerencsés rohadék- fordította el a fejét.

- C.A.P, valami nagyon nem stimmelhet veled, hisz rólam beszélünk. Én vagyok az. A kölyök. A közlegény.

- Igen. Valami nem stimmel velem. Szóval… csinálj vissza, mert ez így nem tetszik…- egy kis bárszekrényből mellettünk elővett egy üveget, egy kis kristály pohárba öntött belőle, és egy húzásra megitta. Nem tudtam mi lehet, de az arckifejezéséből ítélve, valami erős.

- Hogy mi?

- Minek kellett megcsókolnod?- nézett rám vádlón, majd újra töltött magának.

- Mert különben… nem ússzuk meg ennyivel.

- De miért tetted ezt, mikor barátod van?! És miért csókoltál most is vissza!?- egyre idegesebb lett, már a második pohárral itta.

- Figyelj, Min Soo…- vettem magam rá végre az igazságra- Az a helyzet, hogy Rokhyun, és én…

- Nem érdekel- szakított félbe, kezét is maga elé téve, mintegy védekezve- Hagyjuk. Fejezzük be. Mindjárt lenyugszom. Ne is hozzuk szóba többet- bólogatott hevesen- Ne avatkozzunk bele egymás magánéletébe. És mihelyst vége van ennek, kerüljük is el egymást, rendben van?- nézett rám kérdően. Amúgy marhára nem volt rendben. Én látni akartam. Találkozni vele. Fogni a kezét. Csókolni… 

Basszus, Hae Ra! Honnan jönnek neked ezek a gondolatok? Ég a bőr a képemről…

- Rendben van!- hajtottam le végül a fejem csöndesen.

- Helyes- megköszörülte a torkát- Esik az eső… Nem kéne így hazamenned…

- Nem akarok itt maradni- suttogtam félrenézve.

- Hát persze, hogy nem akarsz. Akkor haza viszlek.

- Erre semmi szükség! Főleg, hogy most ittál meg valamit, amitől mindjárt alkohol mérgezésed lesz- hárítottam el, és felkaptam a kis-táskámat, amit a kanapén hagytam.

- Hae Ra…- szólt utánam, mire megtorpantam- Sajnálom, hogy…

Nem tudta tovább mondani, mert valaki csöngetett az ajtón. Kérdő tekintettel néztem rá, mire a kapu telefonhoz sétált, és megnézte a képen, hogy áll az ajtó előtt.

- Basszus, Hae Ra, menj be a szobámba!- ragadta meg a karomat, mikor visszatért az előszobából, és a szobája felé rángatott.

- Miért?- kérdeztem értetlenül.

- Ha az apám meglát itt, nem fogod megköszönni! Nem szereti, ha „házi nyúlra” lövök.

- De hát mi nem is…

- Ezt neki mondd. Az még rosszabb lenne, ha tudná a valódi okét, hogy miért vagy itt olyan gyakran. Na, egy szót sem!- majd becsukta az ajtót a képemre. Hát ez remek! Nem sokára hallottam odakintről, hogy nyílik az ajtó, és a Gangnami Rendőrség főkapitányának mély hangja is megütötte a fülemet. Nem nagyon értettem, miről beszélhetnek, jó volt a falak és az ajtó hangszigetelése. De elég sokáig tartott. Már lassan másfél órája voltam bent, és már kezdtem nagyon álmosodni.

Nem hiszem el, komolyan most kell a családi összeröffenéseket tartani? És még csak az ablakon sem tudok kimászni, túl magasan vagyunk…

Nem akartam itt maradni. Ahogy eszembe jutott ismét a csók… vagyis a csókok… ahogy átkarolta a derekamat… ahogy magához húzott… ahogy az ajkaimat ízlelgette… ahogy a kezével a derekamat simogatta…

Te jó ég, mikor lettem ennyire… ennyire… ennyire…

Fáradtan dőltem bele a fiú ágyába, igyekezve nem zajt csapni ezzel. Nem foglalkoztam azzal, hogy mikor megy már el a faterja, gondoltam alszok egyet, míg fel nem ébreszt, hogy haza menjek.

*

Valami furcsa volt. Mintha nehéz lett volna a takaró. És mozgott volna. És hangot is adott volna ki. Hogy mi?

Szemeim kipattantak, és ebben a pillanatban el is kerekedtek. C.A.P arca az enyémtől alig 20 centi távolságban volt, karjával pedig a derekamat ölelte át. Nyeltem egy nagyot, és pislogtam párat, hogy rájöjjek, hogy ez most álom, vagy a valóság. De Min Soo csak nem akart eltűnni. Mi történt? Körbe néztem, és láttam, hogy az ő szobájában vagyunk. Szóval este elaludtam? És ő meg csak egyszerűen befeküdt mellém? És nem elég, hogy befeküdt, hanem még át is ölelt? És én miért is nem lököm le az ágyról?

Azonban nem tudtam ezen tovább gondolkozni, mert mozgolódásomra C.A.P szeme is kipattant, és álmosan nézett rám.

- Már reggel van?- ah, a reggeli mély hangja… várjunk, miért vagyok annyira bezsongva ettől, mintha a barátnője lennék?

- Igen. És valamiért egy ágyban fekszünk. Meg tudod ezt magyarázni?- kérdeztem tőle a számat elhúzva.

- Elaludtál. Nem volt szívem felkelteni, így hagytalak.

- És te?

- Ez még mindig az én házam, ahol nem fogok még egyszer a kanapén aludni!

Micsoda arrogancia. Akkor engem kellett volna átpakolni valahová, nem csak lazán befeküdni mellém!

- És miért is öleltél át alvás közben? Összekevertél valakivel?- ültem fel, ezzel lelökve magamról a karját. Ő fáradtan megdörzsölte a szemét, és szintén felült. Látszott, hogy nagyon nincs kedve velem vitázni ilyen kora reggel.

- Hányszor mondjam még el? Én nem bújok ágyba az összes akadémista lánnyal, sem semmilyen innen-onnan szalasztott nőszeméllyel. Lehet, hogy flörtölök velük, lehet, hogy kedves vagyok velük, de ez nem jelenti azt, hogy igazak ezek. Sok hülye kiscsaj terjeszt ilyeneket. De bánt, hogy te is ezt gondolod rólam, mikor már elvileg valamennyire ismersz…- a hangja csalódott volt egy kicsit.

- Összezavarsz- suttogtam, felhúzva térdeimet.

- Ne aggódj, kölyök, nem sokára vége lesz- majd felállt, és kisétált a szobából a fürdőbe. 

Több sem kellett nekem, kipattantam én is, magamra kaptam a tegnapi pulóveremet, a táskámat, majd az ajtó felé indultam. Elvégre a tegnapi ruhámban aludtam, legalább azt nem hámozta le rólam, ennyire azért nem bunkó...

- Majd hívj, ha lehallgattad a telefonbeszélgetéseit- kiáltottam az előszobából, majd kiléptem az ajtón, ahol végre tudtam rendesen levegőt venni.

*

Gyalog indultam a koli felé, hogy kitisztuljon a fejem. Azonban az az egy órás út sem volt elég ehhez. A gondolataim kavarogtam, az érzéseim összezavarodtak. Már azt sem tudtam, mit akarok. Már azt sem tudtam, hogyan érzek.

Egy hete elképzelni sem tudtam, hogy bármi legyen közöttünk, vagy hogy bármit is éreznék iránta megvetésen kívül, most meg, mint valami szerelmes tini… szánalmas vagyok.

A koli kapuját toltam volna be éppen, mikor egy hang megállított.

- Hae Ra! Várj!

Hátra fordultam, és Rokhyun-t láttam meg az épület előtti padon ülve.

- Mit csinálsz itt?- kérdeztem kiszáradt torokkal.

- Téged vártalak. Tegnap este nem jöttél vissza. És a telefont sem vetted fel. Mi a jóságos ég történt már megint veled?- szívta be az ajkát idegesen.

- Tudod…- elnémultam ezután az egy szó után, mert már elegem volt a hazugságokból.

- Vele voltál, igaz? Min Soo-val?- a nyomozó nevét fintorral ejtette ki.

- Nem hagyhatnánk a témát?- néztem rá kérlelően.

- Nem. Ezt meg kell beszélnünk!

- És miért? Miért vagy ennyire kíváncsi, Rokhyun?- akadtam ki.

- Mert törődök veled, mert…- elharapta a mondat végét, és elnézett az utcában másfelé. Zavarba volt.

- Rokhyun, mondd, hogy nem estél belém!- estem kétségbe.

- Nem, dehogy… vagyis… lehet. Talán. Egy kicsit- fejezte be suttogva, még mindig nem merve rám nézni. Olyan volt, mint egy kisiskolás.

- Ne csináld. Te voltál a legjobb barátom itt. Én is kedvellek, de nem úgy! Nem akarlak elveszíteni, hiába önzőség is ez- enyhültem meg kicsit.

- Tudom. Tudom jól. Ezért ne aggódj. Majd észhez térek, és akkor elfelejtem ezeket az érzéseket. El tudom felejteni!

- Biztosan?- kérdeztem tőle kételkedve. Mert én nem tudtam volna egyik napról a másikra elfelejteni Min Soo-t.

- Igen, Hae Ra. Csak… C.A.P akkor is… nem vagyok benne biztos, hogy a te súlycsoportod.

- Biztos, hogy nem az- morogtam.

- De ha ennyire szereted. Szereted, igaz?- nézett rám keserűen.

- Azt hiszem- suttogtam.

- Akkor ajánlom, hogy tegyen téged boldoggá. Ha te boldog vagy, akkor már megérte lemondani rólad.

- De Rokhyun, biztos, hogy jó ez így?

- Persze- mosolyodott el kicsit kényszeredetten, majd egy sóhajtás után magához húzott, és átölelt- Mindig is a legjobb barátom leszel. Csak most… kicsit összezavarodtam. Amiért a barátodat játszottam. Hirtelen jött ez az érzés, talán ilyen hamar is megy el... De ettől függetlenül... Bármikor számíthatsz rám. És ne érezd, hogy ezzel megbántasz, kihasználsz vagy valami ilyesmi. Értetted?

- Igen, értettem- öleltem át szorosan én is a derekát, és a mellkasába fúrtam a fejemet. Megnyugtató volt, de tele lettem bűntudattal, amiért nem tudtam őt jobban szeretni barátságnál- Köszönöm, Rokhyun.

*

Eltelt 5 nap. Kicsit olyan volt minden, mintha semmi nem történt volna meg. Mintha Min Soo-val idegenek lettünk volna. Minden reggel találkoztunk edzésnél, de nem törődött velem másképp, mint a többiekkel. Csak épp nem flörtölt velem. Mondjuk… mostanában már a többiekkel is kevesebbet láttam csacsogni. Mintha mindig sötét felhők lettek volna tekintetén. Szívesen elsimítottam volna a szeménél összegyűlt ráncokat, de nem foglalkozott velem. Kizárt a világából, pedig már pont készen lettem volna neki elmondani az igazságot, hiába tudtam, hogy mennyire mérges lesz, ha megtudja, hogy végig átvertem a hülyeségemmel.

Mikor épp az egyik elméleti órámról sétáltam ki, útba ejtettem az egyik ital automatát, hogy vegyek egy kólát, mert úgy éreztem szükségem lesz valami koffeinre, ami feldob, hisz előző este is Min Soo-n agyaltam. Túl sok gondolatomat foglalta el. De nem hívott, pedig ígérte, hogyha lesz valami fejlemény, értesít. Vagy így bízzon az ember lánya a férfiakban?

Torokköszörülés zavarta meg a gondolataimat.

- Megveszed még ma azt az italt?- hangjára megdermedtem. Túl rég volt már, hogy hozzám intézte szavait.

- Ennyire türelmetlen vagy?- morogtam vissza, holott a szívem sokkal gyorsabban kezdett verni.

- Szeretnék beszélni Hae Ra közlegénnyel- erre megfordultam, és szembenéztem C.A.P-pel.

- Oh, eszedbe jutott, hogy mit ígértél?- vontam fel a szemöldökömet. Kicsit talán sértett volt a hangom.

- Azt hittem te nem akarsz velem szóba állni, amilyen gyorsan elrohantál a legutóbb- biccentette félre a fejét. Erre zavarba jöttem. Igaz, valóban menekültem tőle.

- Ez nem változtat azon, hogy társak vagyunk, nem igaz?

- Végülis… igaz. Ezért jöttem most ide, ahelyett, hogy valóban megfeledkezek rólad.

- Szóval?

- Szóval… tudsz pókerezni?- kérdezte hirtelen.

- Bár kimaradtam az egyetemi bulik pókerpartijaiból, azért ismerem a játékot. Miért?

- Azt hiszem, fel kellesz eleveníteni a tudásodat. Hétvégén pókerparti lesz- hajolt közelebb a fülemhez.

- Ó, ezt most hogyan…?

- Itt az ideje pontot tenni az ügy végére. Ez az utolsó közös feladatunk. Akkor… majd hívlak- veregette meg a vállamat, majd elsétált a folyosón. Összeszorított szájjal néztem utána. Bár hangja könnyedségről árulkodott, a szemében különös érzést véltem felfedezni. És ez az érzés arról árulkodott: az utolsó forduló nem is lesz olyan könnyű.

 /folyt.köv./